Összes oldalmegjelenítés

A mindennapi élet mágiája

Bevezetés

Ezt a tanulmányt, amelynek különös kiterjedései közé benyitnak most, jó néhány évvel ezelõtt írtam. Csak közeli barátaim kaphatták meg tõlem elolvasásra akkor a pszichológiának és a szabadabb szellemi témáknak kedvezõtlen körülmények miatt. Akikhez eljutott, komoly válságokat gyõztek le ütközéseket kerülõ, önmagukkal és a világgal megértõbb viszonylatokat teremtõ módszerem segítségével. Hasznát vették megoldhatatlannak tetszõ gondjaik közt vergõdve. Amolyan "ágy melletti" kézi könyv lett belõle. "A mindennapi élet mágiája" megoldást kínál, hogyan küzdjük le kedvetlenségünket, miképpen térjünk ki fájdalmas konfliktusok elõl, s mitõl válhatunk sikeres, rokonszenves, népszerû, alkotó tagjává a közösségnek.

Mivel azonban eddigi olvasóim éveken át felkészültek e mûfaj nyelvezetére, azokat viszont, akik ilyen fogalmakkal nem találkoztak még, bizonyos nehézségek elé állítják bölcseleti utalásai. Igyekszem ezért minden érdeklõdõ számára érthetõvé tenni közléseimet, mert egyetlen célom segíteni.
Mindenekelõtt az általában félretett, megvetett vagy babonásan elutasított mágia fogalmának pontos definíciójával kezdeném. A rnágia valójában erõt jelent. A képzelet önmagát megvalósító varázserejét. S ha a varázserõt is idegenszerûnek érzik, hivatkoznom kell a modern orvostudomány felismerésére amely szerint a legtöbb betegség, az organikus bajok is, pszichoszomatikus - idegi - eredetûek, s többnyire valamely betegséget feltételezõ képzelgésekkel rettegéssel kezdõdnek. Ilyen például a rákfóbia, fulladás, tériszony, de nyilvánvalóan feszültségbetegség többek között a struma, cukorbaj, colitis, némely szívzavarok, gyomorfekély, vérnyomás-ingadozás, kinyomozhatatlan eredetû allergiák; sorolhatnám a végtelenségig. Csaknem valamennyit a felelõsségtõl, mellõzöttségbõl, csalódásokból s egyéb pszichés sérülésekbõl "betegségbe menekülõ" tudattalan védekezés váltja ki. S minden ilyen folyamat "teremtõ képzeletünkbõl" burjánzik elõ. Mert a képzelet nagy varázsló. És öntudatlanságában fekete mágus! Érzelmeink, gondolataink sugárnyomásával addig irritálja valamely szervünket, idegrendszerünket, anyagcserénket, szívünket, bõrünket, mirigyeinket, míg azok elõször tüneteket mutatnak, majd valóban engedelmeskednek a veszedelmes szuggesztiónak. Iszonyaink zárótüzébe került szerveink, egész fizikumunk valódi szindrómát - betegségmûvet - produkál.
Nemcsak író, hanem pszichológus-karakterológusként e könyv segítségével megkíséreltem - tapasztalataim, statisztikáim szerint sikeresen - a látható dolgok láthatatlan gyökeréig, az okozatok okához elhatolni. Módszerem célja az öngyötrõ, rémképekké alvadó ártalmakból kitermelni a vakcinát, ellenanyagot. Kórokozó képzetek gyógyító ellenképzeteit. Hippokratész szerint : "ahol a méreg, ott a gyógyszer is."
A szándék, hogy ne fertõzzük magunkat jövõtõl jelentõl, embertársainktól, helytállásoktól való félelemmel, sérüléseket kiváltó, helytelen magatartással, különösen a mi, feszültségekkel terhes világunkban, gondolom, becsületes, humánus törekvés. És az is, hogy nem csupán szavakat ajánlok fel az olvasónak hanem kipróbált "gyógyszereket", amelyeket önmagamon is kipróbáltam.
Természetesen nem én találtam fel a romboló, sõt halálos képzetek és testi megbetegedések, önsorsszorító folyamatok közötti összefüggéseket. Carl Ludwig Sleich professzor már az elsõ világháború idején foglalkozott a "hisztériások" képzetei teremtette meglepõ jelenségek gyógyításával.
Sleich doktor az úgynevezett hisztériát a tudat ellenõrzése, irányítása nélkül mûködõ, egyfajta teremtõ zsenialitásnak tartotta, s ennek számtalan bizonyítékát tapasztalta a vérzõ stigmáktól, az álterhességen át egy halálra ítélt esetéig. Ezt az embert vízzel tele kádba ültették hátrakötött kézzel. Csuklóit felületesen megkarcolták, s a vizet elõtte észrevétlenül, fokozatosan sötétvörösre színezték. A "páciens" egy idõ múlva meghalt a kád vízben, mert azt képzelte, hogy elvérzett. Az önpusztító képzetek csaknem valamennyi emberben mûködnek anélkül, hogy nevet adnának neki. Az önbizalomhiány öregségtõl, haláltól való félelem, amely ott tolong minden halandó tudat küszöbén, egytõl egyig a lélek kórokozó fekélyei. Ez, sajnos, nem tagadható valóság. Számtalan megnyilatkozási formájában látható, utolérhetõ, bár az emberek elhárítják maguktól, próbálnak nem beszélni róla, önmaguk elõtt is ködösítik. Állapotuk azonban egyre aggasztóbbá válik, s nagyon kevés orvos tud valóban tenni ellene mélyre hatolva a rejtett gócokig, inkább különféleképpen adagolt, sokszor veszélyes mellékhatásokat kiváltó, a tüneteket átmenetileg csillapító kemikáliák segítségével próbálja betegét megszabadítani az egész érthetetlen betegségkomplexustól. Amely természetesen újra meg újra kiújul, mert a csupán testi tüneteket kezelõ módszerek lényegükben hatástalanok. Igaz viszont, s ezt már évezredekkel ezelõtt is tudták - mint Hippokratész, Platon, Paracelsus és még elõttük az õsi hagyomány, az egyiptomi filozófia, az antik és középkori bölcselõk -, hogy a betegségnek igazi nevet kell adni. A félelem alapjában mindig halálfélelem. A fény eltünteti a sötétséget. A rémület bennünk mûködõ vetítõszerkezet, s a szörnyek, amelyeket látunk, valójában saját teremtményeink. A test a lélek médiuma, a lélek jelbeszédének tüneteit közvetítõ eszköz.
Sleich professzor nagyszerûen megvilágította a psziché és fizikai médiumának szerepét a lélek mûködésében. Összhangjuk jelenti életünk egyensúlyát; ellentétük lelkivilágunk felbomlását, katasztrófáját. Legyen bár valaki mégoly biztonsággal elõreszáguldó lángelme, bírja a legvonzóbb mûveltséget, ez csak zengõ érc marad, ha az együttérzõ idegrendszer a maga stabilitásával nem nyújt számára biztonságot. A kaballisztikus hagyomány így fejezi ki ezt : "a bensõ harmóniához szükséges, hogy az ember a szívével is gondolkozzék, és az agyával is érezzen". E mondatot Várkonyi Nándor "Elveszett Paradicsom" címû mûvébõl idézem részben, de hozzá tettem az õsi Tarot-tarokk játékszabályának befejezõ mondatát. Nem sokan sejtik e látszólag értelmetlen fogalomcsere villámfényû zsenialitását. Gondoljunk azonban arra, hogy egy nagy lexikális tudású polihisztor is lehet erkölcsileg gátlástalan, könyörtelen egoista, mert erkölcsileg éretlen, s a természettel kontaktusban élõ egyszerû emberben tiszta, örök bölcsességek születhetnek.

Ezek után nyugodtan le merem írni mondanivalóm lényegét, amelyet a modern természettudomány is igazol: saját félelmeink, gondolataink, rossz képzeteink betegei vagyunk, lélektanilag tehát önnön "fekete mágiánk" áldozatai. Neurózisaink nem a testünkben, hanem a pszichénkben kezdõdnek. S csakis e gyökerekhez hatolva lehet megpróbálni segíteni azokon a kórképzõ gócokon, amelyek fizikai szervezetünk bántalmait okozzák. A gyógyuláshoz azonban mindig kettõ kell! Egy, aki a látható reflexeken túl a láthatatlan okáig hatolva segíteni próbál minden esetben páciense egyedi karaktere szerint, egyéni módszerekkel; és a beteg, aki valóban gyógyulni akar! Nem ragaszkodik alibiképpen maga teremtette poklához. Elfogadja pszichikai elixírje valódi neveit, saját kórságából kivont gyógyszerét. Bizonyíték erre, hogy ugyanabban a betegségben szenvedõ két ember közül az egyik az orvosnak, pszichológusnak hisz, tud, küzd, s ezért kilábal a bajából, teljesen meggyógyul. A másik viszont, aki feladta magát, nem tudja, nem akarja megragadni a feléje hajított mentõkötelet, ugyanabba a kórba belepusztul. Élni senki más helyett nem lehet. A másik tályogát sem operáltathatja ki valaki a saját testébõl. Az orvos hiába ír kitûnõ recepteket és ajánl bevált gyógymódokat, ha páciense nem él velük. A lélek betegségeinek számtalan rejtett oka, fedõneve van. Legtöbbször pótcselekvésként hoznak létre ijesztõ tüneteket, amelyek organikus bántalmakhoz, végül halálhoz vezetnek. A rejtett okok között gyakori a szeretetéhség, feltûnési vágy, bosszú, zsarolás, sérelmekért szerzett elégtétel, helytállások elõli menekülés, infantilis, felelõsségtõl való visszariadás és még sok egyéb más. A mélypszichológia nehéz területéhez tartozik az is, ha valaki féltékenység szította dühbõl, magányáért másokat okoló büntetésbõl öngyilkossági kísérletet követ el, remélvén, hogy a segítség idejében érkezik el hozzá. Végül azonban elszámítja magát, és belehal a látványos zsarolásba.

Ilyenformán tehát, ha öntudatlan "fekete mágusként" állandóan fertõzni, mérgezni, pusztítani tudjuk önmagunkat iszonyokkal, traumákkal, fóbiákkal, egzaltált képzelgésekkel, elvakult indulatokkal, miért ne lehetnénk végre fehér mágusok is, tudatosan, a fekete képzetek helyett az önbizalom, remény, megismerés sugárzásával, "varázsigéivel" ûzve el agyunkból az árnyakat rémképekké formáló rettegést, ádáz, ártalmas ösztönzések hatalmát? Nincs szükségünk e mérgezõ salakra! Változtatnunk kell egészségtelen magatartásunkon.

A mindennapi élet mágiája modern magatartástan. Eddig még senki sem bánta meg, ha kipróbálta ajánlott módszerét.

1. A sorsalakítás pszichológiája

Az emberi lét a múlt és jövõ két pontja között játszódik le. Mindannyian a rejtélyes múltból az ismeretlen jövõ felé tartunk. Kevesen tudják, illetve csak egészen kivételes szellemek tudatosítják, honnan jöttünk és hová megyünk. Az ember általában a születés és halál két sorompója közé beszorítva küzd titokzatos ösztönzései megvalósításáért. Úgy érzi, e rövid intervallumba kell bezsúfolnia reményeit, ambícióit, szerelmi vágyait. Homályos célja elérésére, amelynek a "boldogság" fedõnevet adja, csak e villanásnyi létpillanat áll rendelkezésére.

Bár e magatartás lényegében helytelen, mivel éppen a sóvárgott célhoz nem visz soha közelebb mégis rejt valami transzcendens magot, amely a lélek tudattalan emlékezetében gyökerezik. Ez a mag az éppen folyamatban lévõ inkarnáció fontosságának sejtelme.

A sorsalakítás, a sors fölötti uralom megszerzése állandó harc a determinációval, vagyis a szellem harca az anyaggal és a démonokkal. Az anyag rajtunk súlyosodik, a démonok bennünk tombolnak. A determináció kizárólag olyan mértékben és olyan módon érvényesül sorsunkban, ahogyan belsõ magatartásunk idézi és jellemünk aláveti magát neki.

Az alakulásban lévõ sors nem a múltban vagy jövõben, hanem a jelenben izzik. E ponton zajlanak a különféle döntõ folyamatok. Ebben a mozzanatban megy végbe a múlt feldolgozása és a jövõ kialakítása. Tehát mindig, mindenkor a jelen élet, az aktívan cselekvõ, küzdõ, felismerõ jelenvalóság egyetlen esélyünk önmagunk felszabadítására.

A létforma, amelyben élünk a legközelebbi, megoldásra váró feladatunk. A félelem legyõzése nélkül sohasem lehetünk sorsunk uraivá. Elnehezült erõink szublimálása nélkül nem szárnyalhatunk éteribb síkokra, ahol az élet feltételei sokkal kevésbé fájdalmasak. Vakságunk megszüntetése nélkül nem láthatjuk meg a lét titkait.

A mindennapi élet mágiájának ismertetése olyan eszközökhöz kívánja segíteni az érdeklõdõket, amelyekkel kibogozhatják a kínos, megoldhatatlannak látszó apró szövõdményeket, amelyek a hétköznapok kicsinyességeihez, sikertelenségeihez és bosszúságaihoz láncolják õket. Ezek a kötelékek az égre tekintõ képzelet elõtt talán Gulliver láncainak tûnnek, amelyekkel liliputiak kötözték a földhöz. Ha azonban rángatni kezdi õket, kiderül, hogy a húsába vágnak, képtelen kiszabadulni közülük, csaknem teljesen megbénítják. Ha sikeresen kioldja õket, sorsának bonyodalmai, szakadékai fölé lendül, s úrrá lesz ott, ahol leigázott rab volt eddig.

Hangsúlyoznunk kell, hogy egy pillanatig nincs szó pusztán elméleti felismerésekrõl - csak
azokról is. Az elmélet nélkülözhetetlen tervként szerepel e munkában, amely egyedül a megvalósítás által realizálódik. A megvalósítás annyit jelent, hogy e módszereket beleszõjük minden percünkbe, leghétköznapibb elfoglaltságainkba, az emberekkel és önmagunkkal való viszonylatunkba. Gondolat- és érzésvilágunkban éppúgy alkalmazzuk õket, mint cselekvéseinkben.

2. Az élet két áramlata

Öntudata minden embernek van, de legtöbbször hamis célokra pazarolja. Értékét lerontja az önimádat, személyes fontoskodás és az a hiábavaló kívánság, hogy sorsába a körülmények szerencsés összetalálkozása hozzon hirtelen javulást. Pedig sem a hatalom, sem a jólét, de még a tudás, megértés, bölcsesség sem önkéntes adományai az életnek. Nincsen olyan külsõ vagy belsõ eredmény, amelyet ne elõztek volna meg nagy erõfeszítések. A "sikeres" ember sikerének feltétele képességeiben, magatartásában az erre való törekvésének tisztaságában van meg. A "népszerû" ember ösztönösen, de pontosan eleget tesz mindazoknak a kívánalmaknak, amelyek az ilyenfajta érvényesüléshez szükségesek. Ugyanígy a bensõ dicsõséget sóvárgó ember úgy csoportosítja erõit, hogy ezen a területen hozza létre gyõzelmeit. Ez a becsvágy persze a legmagasabbrendû, de célja a legnehezebben elérhetõ. Magában foglalja a világ által elénk állított feladatok sikeres megoldását, a nagy egyensúly kialakítását, amely minden irányban semleges, anélkül hogy terméketlenül passzív lenne. De errõl késõbb.

Az életen két áramlat vezet keresztül, az egyik negatív, passzív és sikertelen, a másik pozitív, aktív és sikeres. Mikor sikerrõl és sikertelenségrõl beszélünk, nem csupán a külsõ érvényesülést vagy kudarcot értjük alatta, hanem azt az eredményes vagy eredménytelen magatartást, amellyel ideáljaink elérésére törekszünk.

A megalkuvók, a bátortalan, pillanat-koncukat féltõ szolgalelkek a negatív életáramban sodródnak. A sorsteremtõ, sorsukon uralkodó mágikus egyéniségek a pozitív áram erõibõl merítenek.

Mágiáról beszélünk. A tétel, hogy "a csillagok nem kényszerítenek, csak hajlamossá tesznek", s a rejtélyes utalás, amely szerint "a bölcs uralkodik csillagain" egyedül a mágia fényében nyer valódi értelmet. Mert a determináció ott végzõdik, ahol a mágia kezdõdik. A determináció a létrejött okozatok világára vonatkozik. A mágia a láthatatlan okokat befolyásolja, az okok természetét változtatja meg, amelyekbõl az okozatok erednek. A mágia képes rá hogy az ember nemcsak nemzõerejével, hanem intellektusával is teremtsen. Az ideák világából életet hívjon létre, életet formáljon, amely megjelenik fizikai realitássá lesz, sõt döntõen átalakítja sorsunkat. Ugyanez a képesség, aszerint, hogy milyen irányba vetítik, köt és old. Önmagát a jelenségekbe szövi vagy visszavonja belõlük.

Zsarnoki csillagujjak csak addig parancsolna sarokba bennünket ijedt, dadogó statisztának, míg elhisszük, hogy az életnek van mellékszereplõje. Míg elhisszük, hogy van olyan helyzet, olyan fizikai gátlás vagy terhelés, amely megakadályozhat bennünket életünk nagy mûvének létrehozásában, feltéve, hogy létre akarjuk hozni e mûvet. Mert valamilyen formában mindenki produkálhat. Mindenki világító, melegítõ, életmentõ és életmegújító központjává lehet egy erõkörnek, amelybõl merítenek, s amelynek fényét a visszaverõdés törvényénél fogva megsokszorozzák. Aki fényt áraszt, az átfûti maga körül az atmoszférát, s ebben a hõben saját fénye is váratlan, csodálatos inspirációktól izzik fel.

Az emberek túlnyomó többsége nem más, mint talajban gyökerezõ fa. Eltûrik, hogy a klíma, a környezet, a munkahely bélyeget üssön rájuk. Nemcsak bõrük, szemük, hajuk színe, de egész gondolkodásmódjuk és életrendjük e befolyás alatt áll, minden rezdülésével függ tõle és ki van szolgáltatva neki. Kétségtelen, hogy ilyenfajta hatások alól senki se vonhatja ki teljesen magát. Az ember mégis föléjük emelkedhet.

A fa nem változtathatja meg környezetét. Ott kell maradnia, ahová gyökere beágyazta.

Az ember, ha környezete nyomasztó, terméketlen, fejlõdésgátló, kiléphet belõle. Megváltoztathatja környezetét. Ehhez azonban pontosan ismernie kell a sorsán, egyéniségén uralkodó törvényeket.

Ha elménk megtalálta ideálunkat, az életcéllá lett ideál mágneses pólusként vonz bennünket magához. Megrövidített térben, összevont idõben mozgunk feléje, mert a vele való kontaktus felszívja, magára vonja imaginációs, tehát mágikus energiáinkat. Ez annyit jelent, hogy az erõk, amelyeket gátak építésére használhatunk, lassanként kivonódnak onnan, és más mederbe ömlenek. Ezzel az átcsoportosítással úgy elernyednek a feszesen álló tilalomfák és megelevenedett rémképek, mint a ballonok, amelyekbõl elillan a levegõ.

A következõkben részletesen ismertetjük azokat a törvényszerûségeket, amelyek alkalmazásával az élet bármely területén eredményt érhetünk el. Akik e törvényszerûségek alkalmazására belsõ okok, legyõzhetetlen pszichikai terhelések miatt látszólag nem képesek, azok részére is gyakorlati tanácsokat adunk, miképpen küzdhetik le fejlõdésgátló gyöngeségeiket.

3. A külsõ és belsõ magatartás kölcsönhatása

Az eredményes élet pszichogenezise mindenkor kettõs természetû. Egy külsõ és egy belsõ részre tagozódik. A követendõ módszer tehát belsõ világunk és külsõ magatartásunk képzésére egyenlõ súlyt fektet. Az akarat, koncentratív képesség, imagináció, karakterológiai ismeretek, az önanalízis és szimbólumfejtés tehetségének fejlesztését éppoly fontosnak tartja, mint bizonyos feltételek betartását a külsõ viselkedésben. Mert szavaink, mozdulataink mind önkénytelen rituálék, amelyek erõket indítanak el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkbõl, végül visszahatnak ránk.

Ha összehasonlítunk egymással két embert, akik közül az egyik az életnek úgynevezett "fõszereplõje", vagyis kreatív, lendületes, akcióiban sikeres és népszerû, a másik pedig árnyékbanjáró, önbizalomhiánytól kínzott, tipikusan "peches" karakter - látni fogjuk, hogy a kettõ felépítésében, általános viselkedésében milyen mélyreható különbségek mutatkoznak.

A "peches" ember folytonosan siránkozik, panaszkodik, régi sérelmeit beszéli. Sértõdöttsége esetleg oly mély, hogy fuldokolva magában tartja e tartalmat, de gondolatai medrét színültig tölti vele. Arckifejezése, testtartása, minden pórusa ezt az atmoszférát árasztja. Ha valamit elmond, elõadását pesszimisztikus megjegyzésekkel tarkítja. Rendszerint feltételes módban beszél ott, ahol határozottságra és lendületre volna szükség. "Ha esetleg..." - "Azt hiszem, amennyiben lehetséges volna, úgy talán..."- "Bár nem vagyok biztos benne" - "Várjunk... én nem tudom... hátha..." - ezek a kedvenc kifejezései.

A "szerencsés" ember derûs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen tudja, hogy ebben nincsen semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan embert választ ki e célra akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a szolidaritás az emberi együttélés alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét kiegészítõ lénytõl kaphat. Ezt a szolgálatot azonban egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja. A panasz, a minden életjelenségre rávetített kedvetlenség, sérelmeink kántálása olyan koldushoz tesz bennünket hasonlóvá, aki sietõ, begombolkozott emberekhez szegõdik az utcán, és türelmetlenül odavetett alamizsnákból próbálja összehozni szükségleteit. A kifacsart tagokkal, szenvedéstõl eltorzult arccal az utcasarkon némán vonagló koldus szintén nem arat többet nyomorúságos filléreknél, amelyek legfeljebb napi tengõdését fedezik de állapotán, helyzetén egyáltalában nem változtatnak. Ez a magatartás a kívülállókból még sohasem váltott ki olyan döntõ akciót, amely a koldust kivételes pozícióba emelte volna. Az attitûd maga a sors tehát; a rituálé, amellyel ezt az életformát idézzük, a magunkévá tesszük.

A "szerencsés" ember állító módban beszél. Olyan célokat tûz ki, amelyeket elérhet, ha megteszi érte a szükséges erõfeszítéseket. S õ tudja, hogy megteszi. Bizakodása nem irreális optimizmus, hanem meggyõzõdés abban, hogy ideáljainak megvalósítása a legnagyobb mértékben tõle függ.

A "peches" ember mindenben halogató taktikával él. Szereti megvárni, mit cselekszenek mások, mielõtt õ tenne valamit. Ha végül is akcióra kerül a sor, akkor nehézkes, a részleteket firtatja, idejét és erejét aprólékos, aggályos gondolatokra pazarolja. Mindig elkésik, vagy túl korán érkezik.

A "szerencsés" ember nem odáz el semmit. Tennivalóit, amint felmerülnek, elintézi. Nem vár mások példájára, hanem cselekszik. Munkájánál nem veszteget idõt aprólékos pepecseléssel, hanem nagy vonalakban dolgozik. A részletek lebonyolítására csodálatosképpen mindig talál megfelelõ segítõtársakat. Természetesen pontos. Jókor érkezik. Meglepõ érzékkel választja ki az alkalmakat. Társaságát keresik. Egyengetik az útját. Puszta atmoszférája: készsége és aktivitása támogatókat idéz. Mindig ad pozitív erõket áraszt, vonz, leköt és meggyõz, tehát kap: barátságot, érdeklõdést, jóakaratot.

A típusok meghatározása persze nem ilyen merev. A két véglet között a variációk óriási skálája húzódik. Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy a "szerencsés", "sikeres" ember gyakran egyáltalában nem boldog, s fõként nem harmonikus. E fogalmakat ezért mindig magasabb értelmükben használjuk. Aki csak színlel, ügyeskedik, minden gesztusával saját önzõ érdekét szolgálja, s belül csupa rideg könyörtelenség, kapzsiság, az átmeneti sikereit is belsõ zûrzavar, bosszúságok, szorongások között éli át, s külsõ elbukása éppoly biztos, mint pszichikai összeomlása. Siker az, ha valaki önmagát is meggyõzi, felemeli, átvilágítja, mialatt konstruktív célja felé törekszik. Szerencse az, ha valami nagyszerû ideál kreatív szolgálata közben másoknak is adni képes. Nemcsak vezetékké lesz, hanem gyûjtõmedencévé válik, színültig telik gyógyító, megújító erõkkel. Nincs ennél nagyobb karrier és örök értékûbb gazdagság.

A kérdésre, hogy vajon az is pozitív emberré változhat-e ilyen értelemben, aki eddig részben vagy egészen a negatív irány szenvedõje volt, a válasz: igen. A mindennapi életben alkalmazott mágia által.

4. Gyökeres változások lehetõsége

A "peches", negatív, csillagoktól leigázott ember szerencséjére a világon semmi nem olyan biztos, mint a változás. Változik az emberi szervezet, változnak a körülmények és az idõk. Egyetlen sejt nem marad a fizikumban, amely azonos lenne a hét év elõttivel. Nos, e változás folyamatát a magunk által választott mederbe terelhetjük.

Ha fejlõdésünk menetének irányítását lomhán átengedjük az õrlõ, kényszerítõ körülményeknek, akkor a változás a sziklát kivájó víz munkájához hasonló lassúsággal megy végbe. Ha azonban lényünket határozott kézzel magunk irányítjuk, akkor az, ami lehetetlennek tûnt, egyszerre lehetségessé válik. Merev, nehézkes szellemünkben valóságos ideavénák fakadnak fel. S ebben semmi természetellenes nincsen. Mert a körülmények igen gyakran tennék velünk ugyanezt, ha felismernénk természetüket.

Nyilvánvaló, hogy az intelligens, különféle tehetségek és adottságok hatalmát magába rejtõ embernek nem kell szükségképpen megvárni a külsõ segítséget. Keresheti, elõidézheti a változást. Elébe mehet. Menetét hatalmas mértékben meggyorsíthatja.

5. A gondolkodás hatása életkörülményeinkre

Ha megvizsgáljuk cselekedeteink rugóját, konfliktusaink, gátlásaink, külsõ és belsõ bonyodalmaink viharos idegéletünk eredetét, minden esetben rátalálunk a démoni elemek zsarnoki uralmára. E démonok sokszor õszintén magasrendû szándékaink és jobb belátásunk ellenére alig elviselhetõ belsõ válságokba sodornak bennünket. A mélypszichológia szellemünk elõtt láthatóvá teszi, tudatosítja ezeket a démonokat. Kinyomozza nevüket. Elárulja legkarmosabb dühvel védett titkukat ; azt ugyanis, hogy sebezhetõségük függõségükben van. Létük pusztán sóvárgás és indulat. E határtalan, õrjöngõ éhséghez eszközöket, testet az ember ad nekik. Az ember karjával ölelnek, kezével ütnek, ölnek, marcangolnak. Az ember érzékein, idegein át ízlelik a kéj és kín, az öngyilkos félelem extrém ízeit. Amilyen mértékben alávetjük magunkat befolyásuknak olyan mértékben uralkodik el bennünk e démoniság alapjellege, az anarchia, amilyen mértékben erõtlenedik a szellemi kontroll s a fizikum egészséges egyensúlytörekvése, olyan mértékben nyer hatalmat a szervezetben különféle betegségek tömege szervi bajoktól a szorongásos neurózisig és idegösszeomlásig.

Most lássuk e folyamatot gyakorlattá fordítva! Hogyan nyer a démon fokozatosan hatalmat fölöttünk? Milyen módon engedünk át neki egyre több területet? Miképpen tesszük lehetségessé számára a besurranást intellektusunk klauzúrájába, ahol azután énünket megbénítja, detronizálja, s ezzel létrehozza a kaotikus érzelmek, indulatok és szenvedélyek pusztító diktatúráját.

Mindenekelõtt tudnunk kell, hogy a démon láthatatlan, s minden cselekvése álcázott. Célja felé nem hirtelen tör, hanem fokról fokra, mégpedig az ösztönök hüllõravaszságával.

A szervezet központja az agy. Mindenfajta életmûködés az agyból indul ki, és minden benyomás oda érkezik be. A látható organizmus mögött álló magasabb impulzusok is e precíziós közvetítõ állomáson keresztül hatolnak a fizikumba, tehát az érvényesülést keresõ mélységi erõknek sincs módjukban megkerülni.

Az akaratnak, amely uralomra tör, legelõször az ember gondolkodását kell befolyásolnia. A gondolattartalom, az agyat átható szellemi atmoszféra az az absztrakt esszencia, amely a tudattalan mûködési parancsokkal együtt szétárad, szétsugárzik a szervezetben, és determinálja egész magatartását. Kóros irányú megváltozása katasztrófát jelenthet nemcsak idegéletében, hanem fizikai szervezetében is.

Ha egy impulzus e gondolatközpontba hatol, megrögzõdik, és atmoszférát teremt, azt a homályban tevékenykedõ démoni elemek már megvalósíthatják az organizmusban. Legális módon polgárjogot nyertek rá. Mûködésük tehát kettõs. Különféle szubjektív, érzelmi hatásokon keresztül megadják az impulzust, vagy egyszerûen a külvilágból érkezõ negatív benyomásokat mélyítik el névtelen indulatokká, szorongássá, azután a gondolattá született romboló szándékot véghezviszik.

Vegyünk példaképpen egy olyan embert, aki a világgal és önmagával diszharmonikus viszonyban lévén, minden benyomást, amely éri, keserû, sötét, baljóslatú szentenciákká ültet át. Furcsa kielégülést talál abban, hogy sérelmeit, véleményét a legmérgesebb, legmaróbb fogalmakba öltöztesse. Ezek a fogalmak gonosz, csüggesztõ, életkedvõrlõ tartalomtól gõzölögnek, s olyan légkört árasztanak, mint egy hullakamra. S ott rögzõdnek az agyban, ahonnan az összes mozgató- és érzõidegek fõvezetékei, csatornái nyílnak. Ennek következtében mi történik? Az egész pszichikai és fizikai szervezet kezd fokozatosan hozzáalakulni a szerencsétlen vezérideához. Az olyan ember magatartása, viselkedése, külsõ és belsõ légköre olyan, hogy kedélyélete, depressziója állandósul. Átmeneti kellemetlenségekbõl tartós nehézségek válnak. A körülmények mintegy varázslatra halmozni kezdik a "pesszimisztikus" világnézet igazolását. Ez azonban nem elég. Emésztési zavarok esetleg cukorbaj lép fel nála. A sok ráhalmozódó baj levertté, elkeseredetté teszi. Lefogy. Rosszul alszik. Ólmosan fáradt. Nincs munkakedve. Nincs ötlete. Ingerült. Tartása esett, görnyedt. E görnyedt, rejtõzõ, védekezõ tartás következtében nem lélegzik rendesen, s szervezete oxigénegyensúlya felborul. Az oxigénszegénység valóságos vérszegénységhez vezet, és ez további kórságok egész lavináját zúdítja rá. Ráadásul minden barátja elfordul tõle. Nincs senkinek türelme hozzá. Panaszait elhárítják, láthatólag unják. Állása is veszélybe kerül. Családjával összevész. Egyedül van "az aljas, önzõ, könyörtelen világ közepette, testi-lelki nyavalyáknak kiszolgáltatva". Íme, az ábra.

Micsoda dühödt tiltakozást váltanánk ki vele, ha ezen a ponton rámutatnánk, hogy zuhanó, szétbomló szervezete, rossz sorsa meglódítója maga az áldozat volt. Hogy belõle vetült drámájának minden mozzanata. Ítéletét õ szövegezte meg, õ adta át a végrehajtó szerveknek: ösztönei, indulatai, szubjektív, zûrzavaros érzésvilága démoniak. A többi esemény már ebbõl következett. Kedvetlensége kedvetlenséget szült iránta. Bizalmatlansága bizalmatlanságot eredményezett, ez pedig visszahatott önbizalmára, és megmérgezte. Ügyetlenné, félszeggé vált. Minden feléje irányuló mozdulatból támadást lekicsinylést vélt kiolvasni, tehát "elhárított", õ provokált elõször. Nyugtalan, elégedetlen, szorongó áramoktól túlfeszült idegrendszerébõl harapós szikrák pattantak minden irányba, de környezete ennek következtében való elhúzódását, menekülését látva, õ érezte magát megvetettnek, üldözöttnek. Hibát hibára halmozott. Görcsös, idõszerûtlen, kétségbeesett kísérleteket tett a belõle folyó akciók reakcióinak erõszakos leküzdésére. Pózokat öltött, ágált, nevetséges túlzásokba esett vagy siránkozott, indulatkitörésekkel zsarolt, mire hóbortos, árnyakkal hadakozó futóbolondnak nézték. Még olyan jóakarói is megrendültek benne, akik addig sajnálták, és próbálták megérteni állapotát.

A végtelenségig lehetne sorolni, elemezni az egyetlen végzetes mentális expozícióból eredõ és minden irányban kiterjedõ láncreakciókat, amelyek az ember testi és lelki erõit felmorzsolhatják. A fenti példa szinte kibogozhatatlan bonyodalmakká szövõdött csõdtömegének magjában mindössze néhány, szokássá lett, mágikus erõvel beidegzõdött gondolat sötét formulája izzott, s e formula hatott ragályhordozó baktériumoknál gyilkosabb kórokozóként. A példát persze szándékosan rajzoltuk fel ilyen éles vonásokkal és drasztikus színekkel, hogy tudatosítsuk lazára engedett, felelõtlen gondolkodásmódunk veszélyeit.

Át kell értenünk végre teljes súlyában, hogy minden testet öltött dolgunk nemzõje a gondolat, nemzõje betegségeinknek, kudarcainknak, balsorsunknak is. Egészséges, konstruktív, harmonikus gondolatok egyensúlyt hoznak létre szervezetünkben éppúgy, mint körülményeinkben.

6. Gondolatok gyógyító ereje

A gondolatok mögött erjedõ, a gondolatokat inspiráló terhelések, a szervezet és a pszichikum determinált alkata csak látszólag teszik kezdet és vég nélkül való circulus vitiosusszá a démoni impulzusok és az azokból kialakuló gondolatok egymásra hatását. Valójában addig tart ez a görcsös összefonódás, míg a kezdeményezést és az uralmat a démoni elemek birtokában hagyjuk. Míg eltûrjük, hogy a kétes gyökerû, szubjektív értékek és ítéletek gazként burjánozzanak agyunkban, minden rendszer és irányítás híján olyan irányba sodródjanak, ahová a mélység vonzása vezeti õket.

Abban a pillanatban, amint kristályosan világos valódi pszichikai és erkölcsi érdekeinket szolgáló gondolatokat helyezünk a destruktív formulák helyébe, oly módon, hogy azok kiszorítják a negatív hatásokat, gyökeres változás áll be életünk minden tendenciájában. Akkor is ha bénító hajlamokkal születtünk, feltéve, hogy szervezetünkbõl még épségben hagytunk valamit.

Az oldó, gyógyító gondolatok megtalálása azért nehéz, mivel a személyiség démoni fertõzéstõl kikezdett részei védekeznek a fénybe helyezés minden kísérlete ellen. A legintelligensebb embernél is szinte értelemzavar mutatkozik e pontokon. Úgy tûnik, a diagnózis bármilyen pontos meghatározása sem képes összekapcsolni az egyén tudatát a benne végbemenõ folyamatok valódi természetével, márpedig az ellenszérumot e felismerésbõl neki magának kell kitermelnie. Errõl az állapotról bármelyik pszichoanalitikus orvos és a lélek minden gyógyítója érdekes tényeket közölhet. Nyilvánvaló persze, hogy e rövidzárlatot, éppúgy, mint az érzékeny tiltakozások riadt elzárkózás, sértõdött ellentámadás és önáltató fedõ-történetek áradatát is a védekezõ ösztönélõsdiek hozzák létre a gyógyszer hatástalanítására, amely létüket fenyegeti.

Mindazonáltal addig is, míg gyarapodó ismereteink, segítõtársaink, végül az önanalízis támogatásával rátalálunk egyéniségünk minden betegséggócának sajátos szellemi ellenszérumára, vannak bizonyos általános törvények, amelyeket belsõ és külsõ magatartásunkban sem szabad többé figyelmen kívül hagynunk. A lélek egészségének olyan törvényei ezek, mint a test elemi higiéniai szabályai. E törvényeket négy pontban foglaljuk össze:

1. A barátságtalan légkört árasztó embert taszító láthatatlan örvény zárja körül.

2. A panaszkodó ember a legjobb szándékot is kimeríti. A panaszkodás vámpirizál, tehát ösztönösen elzárkóznak tõle.

3. A félelem és elkeseredés betegségeket okoz, és balsorsot idéz fel.

4. A sérelmeit, fáradalmát, rossz állapotát maró szavakkal megfogalmazó, elégedetlen, türelmetlen ember folytonosan ismételt, szuggesztív dühkitöréseivel saját helyzetét teszi elviselhetetlenné, s elõbb-utóbb végzetes bajokat zúdít magára. Ezért:

SOHA SENKIHEZ NE LEGYÜNK BARÁTSÁGTALANOK MÉG GONDOLATBAN SEM!

NE PANASZKODJUNK

NE ENGEDJÜK ÁT MAGUNKAT ELKESEREDÉSNEK ÉS FÉLELEMNEK!

KERÜLJÜK A GONOSZ, MARÓ, ELÉGEDETLEN GONDOLATOKAT ÉS HANGOS DEFINÍCIÓKAT!

A már rögzõdött vagy rögzõdni akaró, káros tendenciákat a következõ módon lehet áthangolni:

A depresszív impulzusoknak nem adunk gondolattestet abban a formában, ahogy mérgezett tartalmuk megkívánná, hanem antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre õket. Nem fojtjuk el tehát. Veszélyes komplexumukat nem gyömöszöljük vissza a tudattalan zónákba, ahol tovább fertõzhetnének és erjedhetnének, hanem az értelem fényében kiengedjük belõlük a feszítõ rossz gõzöket. Például :

Valaki fél egy közelgõ dátumtól, mikor nehéz körülmények között helyt kell állnia. Ez a dátum jelenthet vizsgát, egzisztenciát eldöntõ bemutatkozást, bírósági tárgyalást, nyilvános szereplést stb.

A negatív egyéniség ilyenkor átengedi magát õrlõ gondolatainak. Számtalanszor végigéli a különféle buktatókat, izgalmas veszélylehetõségeket. Képzelete hóhérrá, fordulatos grand guignol szerzõjévé alakul át, és saját szerencsétlen fantomalakját a legelviselhetetlenebb megszégyenítések, kínos helyzetek középpontjába állítja. E procedúra alatt önbizalmát valósággal felmorzsolja. Mire elérkezik az idõ, hogy jó képességei birtokában, a pillanatnak megfelelõen, spontán cselekedjék, kapkodó, remegõ, félszeg idegronccsá válik. Gondolatai cserbenhagyják. Emlékezete kihagy. Reflexei ellene fordulnak. Pirul, dadog, verejtékezik. Megnyilvánulásai ellenszenvesek, riasztóak, összefüggéstelenek. Egész lénye a kudarcot idézi.

A pozitív egyéniség alaposan átgondolja tennivalóit, mindazt, ami egy helyzetben rajta múlik, azután izolálja magát, Agyából kirekeszti a gyengítõ ismétlõdõ gondolatsorokat, mert elegendõnek tartja, ha a megfelelõ pillanatban koncentrál arra, amit tennie kell. Addig nincs vele dolga. Annak latolgatása sem tartozik rá, hogy mi lesz, ha kudarcot vall. Ezt fel sem tételezi. A dolgok jó kimenetelében való derûs bizakodással tekint az események elé. Erre készül. Ha valami nem sikerül, következményeit ráér majd feldolgozni, amikor szembekerül vele. A befejezett tények erõt adnak elviselésükhöz. Sem hozzá nem tehet, sem el nem vehet egy jövõben lejátszódó, ismeretlen kimenetelû eseményhez azzal, ha képzeletben százszor egymás után elõre végigéli végig erõlködi, végigkínlódja a lehetõségek rögzíthetetlen variációit.

Tudja, hogy a vámpirizáló gondolatokat kirekesztõ tilalom csak úgy lehet sikeres, ha érdeklõdése fókuszába valami erõs, színes, más irányú tartalmat állít! Figyelmét tehát elfordítja aggodalma tárgyáról. A gondolatkör megválasztása, amelybe valaki átkapcsolódik ilyenkor, minden esetben egyéni. Lényege, hogy az illetõre nézve sajátos vonzerõvel bírjon. Hogy ez egy könyv, valakinek a lebilincselõ társasága, passzionátus munka, nagy koncentrációt igénylõ elfoglaltság vagy valami nívós szórakozás-e, azt mindig az érdeklõdés iránya és a lehetõségek döntik el.

Másik példa :

Meggyõzõdésünk, hogy kedvetlen, barátságtalan belsõ atmoszféránk bizonyos külsõ jelenségek és viszonylatok következménye. Szerencsétlen körülmények és rosszindulatú emberek áldozatai vagyunk. Igazságtalanul szenvedünk. Szinte kárörvendõ mazochizmussal figyeljük az események alakulását és az emberek határtalan önzését, részvétlenségét, kellemetlenkedéseit. Az ellenszenv hullámaiban fuldokolva követjük bensõ kommentárjainkkal a pestises fonalat, amely, mintha neonfénnyel világítanák meg, fokozatosan felizzik, s életünk minden motívumának vezérideájává lesz. Fluiduma színültig megtölti gondolataink medrét. Fogalmaink mérges húsos mocsári flóraként foszforeszkálnak, átható, bomlasztó emanációkat bocsátanak ki, s uralni kezdik egész szervezetünket, idegéletünket, hangulatainkat. Reflexeink táptalaja e rosszízû, gonosz bensõ légkör. Minden külsõ mozzanatra, felénk irányuló gesztusra gyanakvással, éles, bizalmatlan, elhárító vagy támadó mozdulattal felelünk, s ezzel megint csak negatív értelemben determináljuk a világgal való további viszonylatunkat.

Most nézzük meg, mi a kivezetõ út ebbõl a már eléggé krónikus állapotból!

Mindenekelõtt az, hogy megváltoztatjuk szemléletünk alapját. Nem a külsõ jelenségeket, hanem saját belsõ magatartásunkat ismerjük fel a bennünket ért sérelmek kiváltó okaként. Az élet rejtett, legmélyebb törvénye gyanánt állítjuk világképünk középpontjába a tételt, hogy a külsõ események mindig másodlagosak. Az ember szellemének és jellemének a történésekhez való viszonya határozza meg jó vagy rossz sorsát. Ez az átcsoportosítás rögtön és döntõ módon megváltoztatja a belül uralkodó erõállapotokat. Valóságos hegycsuszamlások, különös nivellációk mennek végbe, és óriási feszültségek szabadulnak fel. S mindez miért? Mert szempontjaink megváltoztatásával szükségképpen meg kell, hogy változzanak bennünk az események kommentárjai is. Gondolataink medre másfajta tartalommal telítõdik. S itt térünk vissza a tételhez, amely szerint negatív tendenciákat úgy lehetséges áthangolni, ha antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre õket. Ebben az újfajta szemléletben sem tagadhatjuk le a felénk lóduló történések megpróbáltatás-jellegét. Az élet kétségtelenül nem szüntelen örömünnep, hanem csaknem minden ember számára küzdelem, bonyolult teljesítmény: teljes készültséget és koncentrációt igénylõ MÛ. De e dinamikus folyamatban nem vonjuk ki magunkat a felelõsség alól. Definícióink nem a vetületet, hanem a vetítõgócot tapogatják körül. S egyszerre képtelenségnek érezzük azt, hogy egy tükörkép fenyegetõ, obszcén mozdulatait szidalmazzuk, vagy árnyak rángatózásától ijedezzünk, amelyeket általunk láthatatlan, hátunk mögé helyezett fényforrás vetít a falra. Belsõ kommentárjaink ennek következtében valahogy így szövegezõdnek meg: Az emberek irigyek, ez igaz. De én is irigy vagyok. Az irigység valami kiválónak, az én birtokomban lévõnél különbnek a megszerzésére irányul. Az ember belegörbül, kénsárgára izzik, epekeserûvé erjed a gyötrelemtõl, ha másnak van valamije, amivel kitûnik, s õ árnyékba borul mellette. Mi lehet ez más a maga tiszta õsformájában, mint a legszebb, legnagyobb, legértékesebb energiák birtoklásának sóvárgása? Ha e maró, sûrû, veszedelmes anyagot desztillálni kezdem, egyre ritkábbá, illanóbbá válik. Felszáll. Magasabb régiókban terjeszkedik. Dimenziókat fog át sóvárgó lendületében, végül teljesen kiemelkedik a súlyos, karmos, halállal terhes rétegekbõl. Mert az irigységet is a szellem átfogó képessége határolja, s irányát az értéknek felismert tárgy szabja meg. S az értékítélet a desztillációban valóban óriási átalakuláson megy keresztül. Sorra elveti azokat az ideálokat, amelyek új, egyre táguló perspektívájában összezsugorodnak, elszürkülnek, üres, ideiglenes póteszközökként leplezõdnek le.

E ponton a tudatosító intellektus egyszerre furcsa misztérium váratlan fordulatait veszi tudomásul. Regisztrálnia kell, hogy amíg vaskos, rikító, külsõleges dolgok utáni irigység emésztette, a megkívánt jelenségek szimbólumait öltötte fel. Tüneteit leutánozta, s õ maga is rikító, külsõleges, vaskos ábraként kerül embertársai alacsonyrendû irigységének útjába. Irigysége ütközött az õ irigységükkel. Amint azonban ideáljai megváltoztak, s irigysége magasabb rendû célok felé desztillálódott, ez az ütközés megszûnt. Kikerült a sûrûbõl, a sötét zsúfoltságból. A törtetõk számára láthatatlanná vált, mert lefoszlott róla a stréberségnek az az idézõ formulája, amely lénye alacsony rétegeibõl az õ alacsonyrendûségüket provokálta. Megtalálta tehát az irigység ellenszérumát, anélkül hogy elfojtásokkal, önkínzással kellett volna erõszakot vennie önmagán és embertársain. A szérum formulája: az irigységet magasabb fekvésbe kell transzponálni örök értékû szellemi célok segítségével. Ezeket kevés ember irigyli. Még kevesebben utánozzák. De aki véghezviszi önmagán ezt az operációt, az sorsot cserél. S ha fizikai habitusa nem is, de a dolgok neve megváltozik benne. Amit irigységnek kezelt például, az a görcsös fájdalmak és lázak csillapultával egyszerre inspirációktól izzó erõvé alakul át, amely fejlõdésének szárnyakat növeszt.

Az emberek részvétlenségének, önzésének, gyanakvásának, kellemetlenkedéseinek ugyanígy egytõl egyig megvan a toxinja és antitoxinja bennünk. Gyógyszere mindegyik alacsonyrendû kóros potenciának a felismerés, hogy az általuk okozott konfliktusokból nekünk kell kivonnunk magunkat - felfelé. Csak mi szüntethetjük meg a provokációt, az alantas tendenciák gondolaterõkkel, indulat-emanációkkal, gesztusokkal és szavakkal való kihívását. Nekünk kell más konstruktív gondolatokat helyeznünk a vetítõközpontba, saját agyunkba. S akkor is ki kell tartanunk mellettük, ha a szétárasztott, rossz töltésû erõk még sokáig rezgetik kavarják körülöttünk a levegõt.

Az öncsiklandozó, öndühítõ, önbetegítõ vagy kétségbeesésbe hajszoló szuggesztió romboló hatása mindenki elõtt ismeretes. Még egy kellemetlen éjszakai fogsajgást is kisebbfajta kataklizmává lehet forralni önmagunk és környezetünk számára, ha ilyenfajta korbácsoló szövegeket engedünk agyunkba: "Nem bírom! Megõrülök! Azonnal meg kell szûnnie, különben kiugrom a bõrömbõl! Jaj! Jaaj! Jaaj nekem! Nem bírom, nem bírom, nem bírom tovább!" E belsõ magatartás következõ etapja az egyre hangosabb nyöszörgés, ziháló sírás, szívvágta, légszomj, sikoltozás, az egész ház összeszalajtása.

Antitoxinos formulája ugyanennek : "Sajnos, fáj a fogam! Nincs semmi csillapítószerem. Nem szívesen zavarnék meg alvó embereket. Ha objektíven ráfigyelek, meg kell állapítanom, hogy inkább csak sajgást érzek, ami kellemetlen, de semmi esetre sem kibírhatatlan. Ha ébren fekszem itt, és tétlen vagyok, gondolataim folytonosan a gyulladt részt tapogatják. El kell terelnem õket onnan... aktívan. S az elterelés módját illetõen a szenvedõnek többféle egyéni választás áll rendelkezésre. Az egyik az, hogy felgyújtja a villanyt, és valami izgalmas könyv olvasásába kezd. A másik ennél sokkal értékesebb és eredményesebb. Titokzatos, erõs frekvenciát kapcsol gondolatáramkörébe: az ember szenvedni vágyó áldozatkészségét, heroizmust, amely egzaltál, s a fájdalom által a fájdalom fölé emel. Ehhez nyugodtan fekve maradhat tovább a sötétben, mialatt agya messze vezetõ gondolatsor forrásává lesz : "Velem együtt virraszt most sok százezer beteg, lázas, sebesült, sõt szadista módon megkínzott ember, s csillapítók nélkül rettentõ kínokat szenved. Szomjazik. Görcsökben fetreng. Sebek üszkösödnek rajta. Ezt a kis fogfájást felajánlom valamelyik szenvedõ fájdalmainak enyhítésére. Egy kis részt önként átveszek a gyötrelmeibõl. Boldoggá tesz, hogy megoszthatom a terhét." Az utóbbi magatartás persze csak olyan egyéniségnél eredményes, akinek ideáljai már a legmagasabb rendû ethosz területén világítanak.

A módszer lényege hogy erõs érzésekkel és zsarnoki gondolatokat még erõsebb hatásokkal semlegesítsünk! Egyenlõ erejû kívánság vagy passzív óhaj, hogy közérzetünk megjavuljon, magában nem hoz eredményt. Kellemetlen komplexumok áthangolásának mûvelete abban áll, hogy az érzeteket frekvenciaemeléssel csúsztatjuk át egy magasabb síkra.

Olyan esetben persze, ahol a depresszió oka évtizedes autoszuggesztió és helytelen életmód, csak fokozatosan lehet javulást elérni. Senki se várhatja azt, hogy húsz-harminc év alatt beidegzett rossz szokásaitól két nap alatt megszabadulhat. A helytelen irányba vezetõ medrek feltöltése sok önmegtagadással jár, s míg a gondolatáramok új, egészségesebb medreket vájnak maguknak, az is idõbe telik. Mindenesetre ez a gondolatokon keresztül véghezvitt mágikus tendenciacsere éppen krónikus állapotoknál produkál meglepõ változásokat. Fontos, hogy a fellépõ kedvetlenségi érzetekkel erõs elleningereket állítsunk szembe, valahányszor fellépnek. Nem szabad megengednünk, hogy akár egyetlenegyszer is reménytelen kesergés legyen úrrá rajtunk.

Végcélunk az, hogy gondolkodásunk villamos kapcsolótáblává váljék, melynek fogantyúit akaratunk irányítja.

Gondolataink determinálják körülményeinket. Az ember szellemi tevékenysége, fizikumának mûködése és sorsa között szoros kapcsolat áll fenn. Az idea ebben az összefüggésben a nemzõ szerepét tölti be, és automatikus vonzás útján szabályozza a körülményeket. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain. Szelleme egész mechanikáját meg kell változtatnia, végérvényesen számûzve onnan a félelmet és a csüggedést.

A konstruktív, pozitív ember tudja, hogy útja különféle küzdelmeken, akadályokon át az önmegváltás célja fele vezet. Kitartás és akarat segítik elõre, de megismerése és intuíciója irányítja.

Vigyázzunk ezért a szavakra, amelyek agyunkban elhangzanak! Gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni!

7. Hogyan érhetjük el, hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék?

A világ kölcsönviszonylatokon épül. Aki kapni akar, annak elõször adnia kell. Ezt az igazságot Lao-ce így fejezte ki a császárhoz írott levelében : "Ahol az ember aratni akar, ott elõször vetni kell, és ahol az ember aratott, ott ismét vetni. "

Ugyanez az elv érvényesül minden emberi vonatkozásban. Aki barátokat kíván szerezni, annak elõször jó baráttá kell lennie. Aki azt óhajtja, hogy szeressék, annak szeretnie kell. Aki szívességeket, áldozatokat, segítséget, jóakaratot vár el, az elõször önmagában termelje ki e cselekvõ erényeket. Aki bizalmat szeretne kelteni, az tanuljon meg bizalmat adni még ott is, ahol a karakternek, akit bizalmával megajándékoz, éppen a megbízhatatlanság a jellembetegsége s buktatója. Sokszor éppen ez a bizalom az a kinyújtott kéz, amely az önleértékelés és jellemgyöngeség ingoványában fuldoklót szilárd talajra segíti, új önbizalomhoz juttatja. Itt persze nem arról van szó, hogy hiszékenyek legyünk, és a tényeket elködösítsük önmagunk elõtt, hanem a bizalom és becsülés gyógyfluidumának felkínálásáról ott, ahol valaki éppen ennek hiányában szenved.

Ezek után nyilvánvaló, hogy környezetünk csak úgy fog hozzánk alkalmazkodni, ha elõször mi alkalmazkodunk hozzá. Az alkalmazkodó embert kedvelik. Akit kedvelnek, annak kedvezni igyekeznek. Tapintata, figyelmessége, részvevõ érdeklõdése ugyanezek az erények megsokszorozott visszhangját idézik.

Ellenséggel szemben mindenki zárkózik, védekezik. Elõzékeny, megértõ barát elõtt az emberek fokról fokra feladják barikádjaikat, és bebocsátják legbensõbb ügyeikbe.

Bizonyos, gyengébb területein még a leghatározottabb egyéniség is vágyakozik rá, hogy terheit megossza, tanácsot, lendítõerõt kapjon a nála erõsebbtõl vagy elfogulatlanabbtól. A kölcsönös alkalmazkodásnak és egymás támogatásának ebben a finom cirkulációjában senki sem engedelmeskedik parancsnak, és nem is parancsol, mégis önmagától létrejön egy olyan összmûködés, amelyben környezetünk, cserébe a mi szívességünkért, alkalmazkodik hozzánk azon a területen, ahol kívánjuk tõle. Mégpedig önként és örömmel.

E tétel igazságát éppen a legtöbbször tapasztalt ilyen értelmû negatív magatartás következményei igazolják. Ha egy üzletben vásárló ember türelmetlenkedik, veszekszik, követelõzik, sõt fenyegetõzik a kiszolgáló személyzet ösztönösen és tudatosan is mindent elkövet, hogy megtorolja rajta az inzultust. Rosszabb kiszolgálásban részesül, silányabb árut kap, szándékosan késlekednek vele. Végeredményben sokkal nagyobb károsodás és idõveszteség éri mintha csendesen a sorára várt volna. Ugyanitt a türelmes, barátságos, elõzékeny ember minden kedvezést megkap, és szövetségesként bánnak vele akkor, ha megértésének valami apró jellel, mosollyal vagy gesztussal kifejezést tud adni.

Az alkalmazkodás mûvészete persze feltétlenül karakterismereten alapul. Zárkózott, tüskés, keserû, sérült önérzetû és bizalmatlan emberre nem lehet túlzott nyájassággal, agresszív szívességekkel és gondolkodással rárohanni, mert még hevesebb görcsbe rándul tõle, és reflexei ugyancsak nyers formában nyilatkoznak meg. De mindenkinek megvan a formulája, gyengéje, amelynek érintésére kinyílik. E pont megtalálásához szükséges a karakterológiai tudás és intuíció.

A kérdés megszövegezése - hogyan érjük el hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék? - az önérdek érvényesítését sejtetné különféle ügyeskedések segítségével. Mivel nem akarjuk, hogy szándékainkra ilyenfajta árnyék essék, szükségesnek látjuk, hogy céljainkat ezúttal is pontosan meghatározzuk.

Mindenekelõtt tudnunk kell, hogy módszereink, fõleg szándékaink e téren úgy viszonylanak a különféle, anyagi érvényesülést szolgáló módszerekhez, mint a táplálkozásra alkalmas, hasznos növény mérges tartalmú változatához, melyhez külsõleg hasonlít ugyan, de lényegében ellentétes vele. E lényeges különbséget elsõsorban maga a cél, a módszer mögött feszülõ ideálok jelentik.

Ismeretes elõttünk, hogy a mágia, amely erõt jelent, iránya szerint fehér vagy fekete: anyagsûrítõ vagy szublimáló hatalom. A mi irányunk az oldás, szabadulás felé mutat. A mindennapi élet mágiájának segítségével rá akarjuk vezetni az olvasót a legalkalmasabb módokra, amelyek helytelen szokásaik, rosszul beidegzett szellemi magatartásuk kötésébõl kioldhatják õket, gyorsabb fejlõdésük érdekében. Az egyre inkább kibontakozó, pozitív képességei és jellemereje birtokába visszahelyezõdõ karakter természetszerûleg külsõ, anyagi életében is sikeresebb, mint a gátlásoktól, depresszióktól leigázott. De e siker szellemi törekvéseinek csak kísérõ vagy kísértõ tünete, s aszerint, hogy hogyan reagál rá, állja meg a helyét, vagy bukik el az ideáljai megvalósításáért vívott szüntelen harcban. A siker magában véve mindig vámpirizál, elhitet, s erõinket káprázat-befektetések felé tereli, amelyre az idõ sohasem ad tartós fedezetet. Amire mi törekszünk, az a bensõ tartós fedezet. Amire mi törekszünk, az a bensõ átlényegülés. E célhoz képest a siker mindenkori rongy. Egyedüli viszonylatunk hozzá csak az adeptus meghatározása lehet: "Nem baj, ha a világtól elfogadod amit adni akar neked de veszélyes, ha önmagadat odaadod érte maradéktalanul a világnak." A "sikerben és kudarcban egyforma" kiegyensúlyozottság az egyetlen függetlenség. Minden más szélsõséges, görcsös törekvés és érdekeltség: függés, leigázottság.

Mikor környezetünk hozzánk való alkalmazkodását kívánjuk elérni, tulajdonképpen misztériumjátékot folytatunk, amely a maga valóságos, egyúttal azonban szimbolikus-mágikus cselekménysorával a résztvevõket velünk együtt inspirálja, átvilágítja, meggyõzi. Mert akihez alkalmazkodnak, arra figyelnek, abban bíznak, attól elfogadnak, és példáját követik. A fénysugárzó, vezetõ egyéniség mindig mágus: szüntelenül ideacsírákat ültet el, termékenyít, szuggesztív magatartásával gyengébb, vezetésre sóvárgó, önállótlan karakterek sorsát determinálja. Köt és old.

Ilyenfajta mágikus magatartásból nõ ki a valódi tekintély, amelyre oly elkeseredett és reménytelen eszközökkel törekszenek titkos csökkentértékûségi érzettõl gyötört emberek. A környezetét õszinte áldozatkészséggel szolgáló, minden gyöngeségbe beleérzõ és alkalmazkodó egyéniség, anélkül hogy törekedne rá, tekintéllyé válik. Mértékké lesz. Szavai alakító, döntõ hatásúak, tehát mágikusak. Éppen ezért felelõssége is növekszik. A vélemény, amelyet kiformál, a karakterkép, amelyet megrajzol, ítéletté, szuggesztióvá válik, amelyet enervált egyéniségek vakon teljesítenek. A karakterológus, aki egyúttal nem a lélek messianizmustól érintett orvosa, mindig sarlatán és feketemágus akkor is, ha nem tud róla. Mert a jellemanalízis csak úgy lehet magasabb törvények szerint legális és konstruktív, ha a diagnózissal együtt gyógyító, csillapító, halhatatlan reményeket vitalizáló panaceával együtt adagolják. Egy rideg, nyers, lesújtó jellemkép érzéstelenítés nélküli amputáció, amely után a beteg esetleg elvérzik. Vigyázzunk ezért a karakterológiával, mikor gazdagodó megismerésünk ránk idézi a tanácskérõk tömegét. Még a nyilvánvalóan kirívó, rossz, kellemetlen dolgokat se közöljük olyan formában, hogy az sokkot, rövidzárlatot vagy helytelen rögzõdést okozzon. Bármennyire bátorítanak rá az emberek önmagukkal és környezetükkel, hozzátartozóikkal kapcsolatban, nem beszélhetünk nyersen, mint ahogy egy feltárt sebbe sem nyúlhatunk durva kézzel. Hazudni persze nem szabad és nem is szükséges. Gyöngéd szövegezésben s fõleg antitoxin kíséretében a legkényesebb dolgokat is elviselhetõen lehet kifejezni.

Környezetünk hozzánk való alkalmazkodása tehát hatalmas stimula fejlõdésünknek, mert olyanfajta külsõ és belsõ tevékenységre, magatartásra késztet bennünket, amely másoknak példamutató, a magunk számára pedig önnevelõ hatású. Ezért jó, ha törekszünk rá.

8. Az akaraterõ helyes használata

Az akaratot sokan összetévesztik a makacssággal és erõszakossággal, a kitartást pedig csökönyösséggel. Ezek a tünetek inkább az akaraterõ pangását, görcsös megbetegedését és potenciazavarait jelentik. Mert az egészséges akaratáram végtelenül elasztikus s az mutatja uralt erejét, ha nemcsak kitartással, hanem adott esetben engedékenységgel közelíti meg célját. Az akarat természetesen a szellem által determinált energia: az idea megvalósítási eszköze. Ha az akarat mögött álló eszme zavaros, démoni, akkor állnak be a kóros tünetek. Az akarat valamely célra irányított erõkifejtést jelent. A mód, amellyel akaratunkat keresztülvisszük, nem tartozik az akarás folyamatához - az már a kormányos, a felismerõ és irányító értelem dolga. A fejjel falnak rohanó, dühöngõ akaratosság akaratosság mögött nyilvánvalóan nem józanság, hanem felelõtlen indulat feszül. Ez a magatartás legtöbbször semmit sem valósít meg szándékából, míg a látszólag engedékeny, elasztikus akarat önmaga fékezésén át eléri azt, ami felé törekszik.

Türelem, kitartás, szilárd várakozásra, kivárásra való képesség erõs, egészséges akarat jele. Legtöbb nagyszabású elgondolást csak a kitartó, türelmes munka tesz megvalósíthatóvá.

A fecsegve, hetvenkedve, indulatosan nekirugaszkodó karakter már indulásnál elfecsérli az erõt, amelynek egész útját a célig kellene fedeznie. A hallgatás erõt akkumulál. Ezért, ha a körülmények azt kívánják, hallgassunk és várjunk. A hallgatásba feszült akarat, amely mögött tudás és félelem nélküli merészség várakozik, megérleli számunkra az idõt. Ha valamely törekvésünkben létre tudjuk hozni magunkban ezt az attitûdöt, csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy e türelmes, uralt, szívós belsõ izzás vonzani kezdi kívánságunk tárgyát, s anélkül hogy látható gesztusokat tennénk feléje, a cél közeledik felénk.

9. Érzésvilágunk szabályozása

Amint az elõzõ fejezetekbõl kiviláglik, de egyéni tapasztalataink is bizonyítják: e kérdés sorsunk kulcsproblémáját érinti. Minél közelebbrõl vesszük szemügyre, annál inkább úgy tûnik azonban, hogy érzésvilágunk igen kevéssé, sõt csaknem egyáltalában nem irányítható, mert tudatos szándékainkra és érdekeinkre rá sem hederítve reflexszerû, ösztönös és elementáris külön életet folytat bennünk. Az érzéseinek és hangulatainak teljesen kiszolgáltatott ember ezért tehetetlen elszörnyedéssel figyel önmagába, s a hangos belsõ propagandáról elhitetve megadja magát a diktatúrának. Pedig e fejlõdésünkre döntõ kérdésnek ilyen felületes elintézése több mint veszedelmes: értelmetlen és hiábavaló. Mert az ember érzésvilága nemcsak szabályozható valami, hanem feltétlenül szabályozandó is. Elõbb-utóbb mindenki kénytelen vele, mert felismeri, hogy a vég nélküli bonyodalmakból, amelyekbe homályos külsõ és belsõ impulzusok sodorják, nincs más kiútja. Vagy visszaszerzi az uralmat hangulatélete fölött, vagy saját belvilágának detronizált, üldözött uralkodójaként a legtriviálisabb, legrombolóbb ösztöncsõcselék karmai között kínlódja át életét. Ezek az ösztönzések megkötözik, éheztetik, égetik, szennyben vonszolják, lerészegítik, megfertõzik. Hitvány, mocskos kielégülés vagy dicséret négykézláb táncoltatják koncokért, mint egy állatot. E részeg káoszban és bomlásban pedig elsikkad az egyén legfõbb célja, a magasabb rendû fejlõdés.

A folyamat látszólag enyhe engedményekkel, kis gyöngeségekkel, kényelmes megalkuvásokkal kezdõdik. Azzal, hogy az ember kritika, különállás, lénye eszmei izolálása nélkül eltûri, hogy anyagi körülmények és hatások erõt vegyenek rajta. Magához engedi a legalantasabb impulzusokat. Belevész a mindennapi élet elvakító részleteibe, anélkül hogy a múló pillanatnak az egészhez való viszonyát állandó fénybe helyezné önmaga elõtt. Együtt sodródik indulatokkal. Szabad utat nyit sablonos, mérgezõ reflexeknek. Konfekciógondolatokat gondol el. Pániknak, elégedetlenségnek ad gondolattestet, s e gondolatokból belsõ parancs, kényszerítõ atmoszféra, fertõzött érzelemhumusz válik, amelyben falánk, zsarnoki ösztönélõsdiek tömege kél nyüzsgõ életre, s pusztító lelki rákbetegséggé burjánzik el.

Aki érzelemvilágát irányítani akarja, annak elsõsorban függetlenítenie kell magát környezete hangulatváltozásaitól. Arról persze, ami körülöttünk történik, tudomást kell vennünk, de megismerésünk szûrõszerkezetén át, a fertõzõ elemeket közömbösítve. S ez a fenntartás, ez az érzelmi kontroll még a legszebb emberi érzéshatásokkal kapcsolatban is fennáll. A részvét egyike a legtiszteletreméltóbb tulajdonságoknak, mivel a sokat átélt, sokat tapasztalt szellem fémjele. Mégsem helyes, ha hozzátartozóink bánatába mi magunk is belebetegszünk, mivel így saját bajunkkal az övékét is tetézzük, s képtelenné válunk arra, hogy segítsünk rajtuk. A cél mindig az, hogy magunkon és másokon is segíteni tudjunk. Az operálandó páciens igazán rosszul járna az olyan sebészprofesszorral, aki a mûtõasztal fölött rázokogna egy fájdalmas daganatra, ahelyett hogy eltávolítaná.

Világunkban, amelyben az események túlnyomó része kedvezõtlen, szükségünk van minden csepp idegerõre. Ne keseredjünk tehát változhatatlan dolgok fölött, hanem keressük meg az ember felemelkedését szolgáló rejtett értelmüket. Mert egészen biztosan van ilyen konstruktív értelmük, amelynek formulája feloldja, megenyhíti maró érzéseinket, sõt stimulusként hat, hiszen a jelenségek értelmét felismerni mindig magasztos, reménykeltõ hatású.

Teljesen elhibázott dolog volna persze a lelki természetû bántalmak, sebek, ingerek erejét és intenzitását lebecsülni. Tapasztalati tény, hogy a pszichikai fájdalmak sokszorosan felülmúlják a testi fájdalmakat, amelyeket legalább csillapítani lehet különféle szerekkel, anélkül hogy eszméletünket elveszítenénk. A lelki gyötrelmek azonban csak az öntudattal együtt oldhatók ki idõlegesen. De nem is arról van szó itt, hogy valamely elburjánzott pszichikai kórságot vagy indulatot puszta ráolvasással a leghevesebb krízispontján pillanatok alatt megszüntessünk. Hanem arra akarjuk barátaink figyelmét ráirányítani, hogy kivétel nélkül minden jelenségnek van egy fogantatási pillanata. És minden késõbbi fejlemény ettõl a fogantatástól függ, ennek a töltésében rejlik. Vigyázzunk tehát, miféle reményeket, becsvágyakat, alap és bölcsesség nélkül való várakozásokat, feltételeket exponálunk. MERT EZEK MEGVALÓSULÁSA VÁLIK KÉSÕBB SZÉGYENÜNKRE, KESERÛSÉGÜNKRE ÉS CSALÓDÁSUNKRA.

Tudnunk kell, hogy sorsunk mérgezett gyümölcsei mind azokból a magokból növekszenek ki, amelyeket magunk vetettünk. Történetünk cselekményének párkái, tudattalan és tudatos nemzõi, törvénytelen szülõi mi magunk vagyunk. E sorsot megragadni, megváltoztatni, irányítani csak a nemzés pillanatában lehet. Mikor a sötét nemzés - valamely irreális kapcsolatba való belesodródás, vak függés megteremtése emberrel vagy helyzettel s az önuralom gátjainak lerombolása egy ízben megtörténik - a gonosz mag megfogant életre kelt, és befutja a maga pályáját, mint az elhajított bumeráng.

Érzéseinket mindenekelõtt kezeljük éppolyan respektussal, mint a különféle mérgeket és ellenmérgeket, amelyeket szintén nem engednénk gondosan mérlegelt adagolás és ellenõrzés nélkül a szervezetünkbe. Épeszû embernek sohasem jutna eszébe, hogy vitriolt igyék, ugyanakkor lelkét esetleg színültig tölti maró gyûlölettel; elsárgul, megmerevedik, görcsbe rándul tõle, és nem gondol arra, hogy a legpusztítóbb önmérgezést viszi véghez, amely éppúgy összeroncsolja idegeit, gyomrát, máját, epéiét, veséiét végül, mintha fizikailag vett volna be valamilyen roncsoló vegyszert.

Minden méregnek van azonban egy ellenmérge, így a gonosz, betegítõ, sötét érzéseknek is: az ellentétük vagy semleges kiegyenlítõjük. A bánattól, búskomor, magába zuhant õrlõdéstõl kimerült ember gyógyszere a derû. A gyûlölet megszállottjáról a szeretet varázsa ûzi el a rontást. A sírást nevetéssé vagy semleges figyelemeltereléssel lehet áthangolni. Személyes sérelmeket kitûnõen orvosol a személytelen mérték felállítása: magasabb ideálok lelkesítõ, oldó fényessége, amelyben saját pillanatnyi lényünk teljesen összezsugorodik, s jelentõségében megnövekszik bennünk, ami örök és sebezhetetlen. A félelem antitoxinja a halálprobléma alapos végigkutatása, a rémítõ halálfej mögött láthatóvá tett halhatatlanság. A féltékenység, birtoklás, szorongásos rögzítettség ellenszere a tudatosító analízis, a helyesen és könyörtelen õszinteséggel végrehajtott pszichikai operáció, amely megvilágítja ragaszkodásunk valódi természetét. Ne tévedjünk persze. Akik hosszú évek önmarcangolásával már nehezen gyógyuló mély sebeket ejtettek magukon, azoknál idõbe telik, míg a fekélyek megtisztulnak és begyógyulnak. Mert a tökéletes terápia, ahogy az elõbb mondottuk, nem az akut, elhanyagolt kórok gyógyítása, hanem a megelõzés. A megelõzéshez pedig tudás kell, amely már csírájában felismeri a késõbbi fejleményeket.

Ha valaki szisztematikus mérgezõdés következtében súlyosan megbetegedett, s a baj felismerésének elsõ pillanatától kezdve elvonják tõle a mérget, tombolva követeli. Az elvonókúra a méreg természete szerint legyen fokozatos, különösen akkor, ha a szervezetet teljesen átitatta már, s a szenvedéllyé lett élvezet az óriási belsõ hiány és gyöngeség egyetlen támasztéka. Az ilyenfajta megtámaszkodás persze olyan, mintha a tengerben fuldokló ember egy cápa hátára menekülne. Mindenesetre a kábítószerek, mérgek hatásának felszámolásához teljesen hasonlóan kell eljárnunk nekünk is azokkal a romboló indulatokkal, veszedelmes érzésekkel, amelyek lelki egészségünket aláásták. Az elvonókúra annyiból áll, hogy a megszokott bensõ magatartás uralmát korlátozzuk. A káoszból lassan új világ születik; jobb, egészségesebb, mert szellemünk új és jobb törvényeket honosított meg benne.

Ha szívósan, türelmesen és mágikus akarattal véghezvisszük ezeket a tételeket, és átküzdjük magunkat egy elbátortalanító kétellyel, gúnnyal, csüggedéssel fertõzött pszichikai intervallumon, amely minden mágikus munka törvényszerû etapja - akkor megéljük azokat a csodákat, amelyekben hitetlenül hittünk és sohase szûntünk meg reménykedni.

10. Hogyan teremtsünk magunk körül rokonszenves légkört?

A környezettel való szívélyes, megértõ, áldozatkész magatartással. Ez persze csak akkor mágikus hatású, ha õszinte. Ha nemcsak hidegen számító elméleti tétel, hanem megismerésünk, meggyõzõdésünk által fakasztott életforrás, amely lelkesít és szüntelenül új erõkkel tölt fel bennünket. Ez a forrás minden egyes individuum lényegében ott rejtõzik, de csak egészen merész, nagyvonalú operációk, végiggondolt gondolatok szabadíthatják ki zárlatából.

A különféle gõgös feltételek, kedvetlen elhúzódás, jogosnak vélt sérelmek szofizmái, fanyar szentenciák, hogy "az embereken nem lehet segíteni, az emberek nem érdemlik meg, az emberek hálátlan, ostoba, eredendõen gonosz szörnyszülöttek" - alaposan eltorlaszolják ezt a vénát, noha tartalmuk relatíve igaznak tûnik. Alátámasztásukra rengeteg példát lehet találni akkor, ha ezt a szemszöget ültettük be magunkba. Csakhogy e relatív, kényelmes és sokaknak oly tetszetõs áligazság egy magasabb rendû, tehát átfogóbb szemléletbõl kiindulva a legnagyobb és legártalmasabb hazugság. Aki ilyen becsmérlõ, unott vagy keserûen kárörvendõ módon lemond embertársairól, az saját megváltásáról mondott le, mert a lények titkos, mély összefüggésekkel egymáshoz tartoznak, sõt azonosak egymással. A tudatlanság, amelyet megvetünk, a mi tudatlanságunk. Az önzõ elzárkózás a mi egoizmusunk. Az infantilis-animális felelõtlenség, amely az emberek tömegeit lenyûgözve tartja, a mi, még fel nem nevelt éretlenségünk és szabadon burjánzó démonizmusunk.

Egy kerubi szintézis lehetõségébõl szemlélve a teljes valóság képét, logikus, hogy e világ megváltása is a mi feladatunk. E mindenképpen végrehajtandó feladat különféle tennivalóit életünk jelenségei, próbái s azokkal az emberekkel való viszonylataink jelölik ki, akiket sorsunk provokatív, vagy inspiratív okokból hozzánk irányít. Vajon elgondolható-e, hogy a hatalmas összefüggések, egymásra hatások univerzális konstrukciójában éppen ezek az emberek és éppen ezek a jelenségek kerültek véletlenül utunkba?

Ha megvizsgáljuk az emberek jellemét, akiktõl szenvedünk, akiktõl félünk, akiket megvetünk vagy akiket gyûlölünk, biztosak lehetünk benne, hogy egy kíméletlenül lefolytatott mélypszichológiai egoásatás folyamatában minden tulajdonságukat viszontláthatjuk önmagunkban rejtetten, elintézetlenül, kórképzõ lappangásban. Mert jegyezzük meg, hogy a világon semmi mástól nem félünk, csak a bennünk lapuló haláltól. Semmit nem utálunk úgy, mint saját jellemünk titkos gyöngeségeit és hiányait. Amitõl másokban iszonyodni vélünk, ununk, amit másokban üldözünk, támadunk, az a saját eltorzult kényelemszeretetünk tudatos, kitartó áldozatkészséggé hangolódik át.

Kétségtelen, hogy minden konstruktív gondolatunk, minden gyógyító szavunk és áldozatunk a beteg világ beteg emberiségéért vívott messiási küzdelem.

Az emberekkel e legbensõ, titkos összefüggés alapján nemcsak érdemes, hanem magasabb kötelesség is foglalkozni, mert ismerjük õket. Mert létünk misztériumjátékának dramaturgiája sorsunkba szõtte sorsukat. Bajaik, gyöngéik, problémáik feltárultak elõttünk. Segítenünk kell rajtuk legjobb tudásunk szerint, mert ez a cselekmény belsõ, isteni törvény. Segítenünk kell rajtuk úgy, ahogy leginkább el tudják fogadni, tettel, szóval, érzéssel, hallgatással vagy példával. Tapintatosan, nagy intuícióval és határtalan megértéssel. Igen. Ezért születtünk. Életünknek ez egyik fõfeladata. Nincs ennél fontosabb dolgunk, mert minden önös, bokros problémánk csak ennek a segítségével oldódhat meg.

A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk. Vonz. Megnyugtat. E pszichikai atmoszféra semlegesíti a rosszhiszemû intrikát, feltéve, hogy mi magunk nem váltunk e rosszindulat belsõ felvevõ állomásává. Ennek az aurának olyan szuggesztív hatása van, hogy hiába mondanak rosszat rólunk, egyszeri megjelenésünk mindenkiben felkelti a meggyõzõdést, hogy a rágalom nem lehet igaz. Ha azonban valaki gyûlölködõ természetû, s gyakran kíméletlenül ostorozza embertársai hibáit, akkor a pszichikai atmoszférája megromlik. Általában aki túl sokat foglalkozik kicsinyes, alacsonyrendû dolgokkal, az végül beszennyezõdik, átitatódik ezekkel, és úgy árasztja magából pszichikai emanációikat, mint szennycsatornák tisztogatója a bûzt.

Beszéltünk már a gondolatok teremtõ hatásáról s arról, hogy a gondolat valójában anyag. Agyunk ugyanúgy mûködik, mint egy rádió-adóállomás. Minden sötét, romboló gondolat hasonló rezgésû rövidhullámnak felel meg, és a mélytudat rétegeiben kitûnõ felvevõ állomások mûködnek. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával, anélkül hogy környezetünk tudattalanja errõl tudomást ne szerezne. Márpedig a gyûlölet, féltékenység, rosszindulat, irigység igen heves indulattöltést jelentenek. A szenvedélyes ember rendkívül erõs gondolathullámokat küld ki. Ez okozza a nyomasztó, taszító érzést, amelyet némely ember szenzitív egyénekben elõidéz.

Az egyensúly, a semleges, tiszta, jóindulattal áthatott harmónia alacsony frekvenciájú hullámokat bocsát ki. Az alacsony frekvenciájú hullámok elpihentetnek, megnyugtatnak. Az öröm magas frekvenciájú hullámokat bocsát ki, s ezek a gondolathullámok stimulálnak. Mindkettõ gyógyító hatású, s a lények pszichikai együttélésének békéjét eredményezik.

A szenvedélyes, romboló érzések és gondolatok fertõznek, bágyasztanak, vámpirizálnak. A szenvedély emanációja olyan, mint a túl erõs, édes, buja illat. Izgat, erotizál, de fejfájást okoz végül. Az indulatok mocsárpárákat, lázt gõzölögnek. Közelségüket senki se viseli el tartósan, mert megbetegszik, kimerül tõle. A lélek egészséges ösztöne elõbb-utóbb menekülésre késztet mindenkit az ilyen egyéniség közelébõl.

Konstruktív bensõ magatartással, szép és magasrendû ideák emanációjával mély, hálás rokonszenvhúrokat zengetünk meg környezetünkben, éppen úgy, ahogy két egymás mellett álló hárfa húrjai közül az egyik megpendítésével megszólalásra bírjuk a másikat is. Ez a rokonszenves légkör megteremtésének titka.

11. Az idegesség leküzdése

Az idegességrõl többféle meghatározás ismeretes, lényegét azonban általában kevéssé értik. A láthatóvá lett életjelenségek gyakran kisiklanak a megfigyelés elõl, mert az ok, amelybõl erednek, s ahová visszatérnek, láthatatlan.

Az idegességet leginkább a lélek elégedetlenségének nevezhetnénk. Olyan pszichikai energiák ömlenek be az idegpályákra, amelyek túlzott terhelést, az egészséges módon lereagálhatónál nagyobb feszültséget keltenek.

A pszichikai energiák mindig kielégülésre törnek valamelyik síkon: a fény állapotát keresik gyönyör mûalkotás vagy eksztázis formájában, és csak ezek által pihennek el a teljesülésben. Ha céljukat nem érik el, megerjednek, felforrnak, elégetik a vezetéket : felõrlik az idegzetet.

Az idegek fizikai kimerültségén többé-kevésbé könnyû segíteni. Errõl késõbb beszélünk. A lélek elégedetlenségébõl eredõ tünetek azonban makacsul elvonják magukat a terápiai kísérletek elõl, és csodálatos leleményességgel produkálják a legváltozatosabb tüneteket. Sleich professzor a hisztériát a zsenialitás egy titokzatos formájának nevezi; s éppen a hisztéria, a kontroll alól kitörõ ideges túlfokozottság jelenségei mutatnak önnön diagnózisuk és terápiájuk felé. A hisztéria szintén a "képzelet megbetegedésének" sajátos formája. A lélek elégedetlensége mögött a képzelet mágikus erõi lüktetnek. A képzelet ereje a teremtés õsenergiája, a minden egyes emberen át dinamikus kiteljesedésre törõ Logosz. Az idegzet vezeték, amely a teremtõ képzelet forrásától a Mûig vezet. Mivel az ember hármas szervezete mai, válságos állapotában különféle keringési zavarok, meghasonlások, bénulások és trombózistünetek elfajulásait mutatja, a cirkuláció a forrástól a célig gátolt, szakadozott, rövidzárlatos. Veszedelmes kisülései vannak. Mellékirányba vezetõdik, ahol rombol. Tüzeket gyújt. Sorvaszt. Szigetelését áttöri, és szorongásos neuraszténiát, hisztériát, elmezavart, félelmetes rögeszméket okoz. S mivel útja a képzelet láthatatlan forrásától a megvalósult Mûig vezet az idegzet vezetékrendszerén át, töltése mágikus: a lét leghatalmasabb ereje. Az idegbetegek és elmebetegek perverziói, gátlásai és tragikomikus excesszusai ebben lelik magyarázatukat. Minden betegség a szimbólumbeszéd egy formája. Minden idegbaj és elmebaj a szervezet lidércnyomásos álma, amelyben bûntudatát, mulasztásait és hiányérzeteit reagálja le.

Közismert dolog, hogy a feljebbvalójával szemben senki sem ideges. Az önuralom képessége mindenkiben megvan. Az a reakció, amelyet igen helytelenül idegrohamnak neveznek, akkor szokott kitörni rajtunk, mikor azt hisszük, szabadjára engedhetjük magunkat. Sértõdöttségünk, feszültségeink, elégedetlenségünk dühét rendszerint nekünk kiszolgáltatott embereken töltjük ki; családtagjainkon vagy alantasainkon. Általánossá lett s igen méltatlan tévhiedelem nyújt mentséget erre, az ugyanis, hogy az "idegesség" kitombolása elõnyös a szervezetre. Pedig minél többet idegeskedik valaki, annál idegesebbé válik, mintegy szokássá lesz nála. Kielégülést csinál belõle. Mellékmedret váj az elégedetlen teremtõenergiának, s a megfélemlítés által gyakorolt hatalom perverziójává zülleszti.

Az önuralom bizonyos erõs képzetek gátját jelenti az ingerek feszítõerejével szemben. Önérdekünk meggondolásai azonban csak átmenetileg akadályozhatják a kirobbanást. Arra, hogy az ingerek átalakuljanak, robbanás nélkül feloldódjanak, a képzeletnek másfajta inspirációi szükségesek.

Az idegesség kitombolása a feszültségektõl való szabadulás legreménytelenebb és legveszedelmesebb formája. Ne higgyük, hogy bárkivel szemben büntetlenül lehetünk utálatosak. Az általunk kisugárzott pszichikai méreg visszahat ránk. Nemcsak olyan módon, hogy a legalantasabb helyzetben lévõ embernek is lehetõsége támadhat rá, hogy bosszút álljon rajtunk, hanem rossz bensõ atmoszféránk felfokozódásával, amelytõl e kirobbanás által menekülni akartunk.

A ganglionsejtek feljegyeznek minden érzelmi megmozdulást. Amit ismételten elkövetünk, annak folytatólagos gyakorlására erõs hajlam keletkezik. Az idegeskedõ, idegességét szabadjára engedõ ember öntudatlanul is szabályszerû idegzetrongáló tréninget folytat.

A mindennapi élet mágiájának gyakorlásával fel kell adnunk a nézetet, hogy van olyan ember, akinek rovására szabadon kitombolhatjuk magunkat. Ehhez nemcsak morális ideáljaink szempontjából nincsen jogunk, hanem erõismeretünk is nagy veszélyjelekkel tilt el tõle. A düh radioaktív méreg, amely fertõz. Az idegroham a lélek szánalmas, gusztustalan öklendezéseit jelenti. Olyan démoni erõket hány felszínre vele, amelyek mérgezett töltésükkel elszabadulnak, s kibocsátójukat sújtják. A jelentéktelen alárendelt, az önérzetében megsértett kishivatalnok, a jellemünk és idegéletünk pongyolaságaitól, kisüléseitõl szenvedõ takarítónõ, akiket nem értékeltünk annyira, hogy törõdtünk volna viselkedésünk hatásával, és jelenlétükben szabadjára engedtük "idegességünket", már sok tragédiának voltak okozói, amelyek a családi élet összeomlásával, állásveszteséggel, börtönnel, sõt öngyilkossággal végzõdtek.

Ha erõt vesz rajtunk az idegesség, gondoljunk arra, hogy az ember, akivel szemben állunk, életünk titkos kémje, bíránk vagy ítéletünk feloldója. Általa vizsgázunk. Irritáló lénye ott, azon a ponton sorsunk misztériumának fontos próbáját jelent. Minden alkalom, mikor a dühödt idegroham feszítõ gõzeit sikerül az értelem szelepén át megenyhítenünk és feloldanunk, nagy erõhöz jutunk: izmosodik az önuralmunk. És minden siker alapját veti meg. Az önuralom gyakorlása csak eleinte nehéz, késõbb szokássá válik. Fontos, hogy ösztöneinket sohase engedjük ki a kontroll alól. Az önuralom önmagunknak adott gondolatparancs, amely erkölcsi meggyõzõdésbõl fakad. Az ember nívóját erkölcsi gátjai mennyisége és milyensége szabja meg. Ezek a gátak már duzzasztógátak. A lélek erõinek hatalmas emelõi.

12. Az idegerõ-fejlesztés

Az idegesség természete kétféle. Van olyan idegesség, amelyet túlfeszített munka, a fizikum teljesítõképességét meghaladó erõfeszítések váltanak ki. Ennek oka a szervezet fizikai energiáinak elégtelensége. Ez az az állapot, amelyen könnyebb segíteni. Foszfor és lecitintartalmú tápszerek, mint a tojás, vaj, Malto B. Hypofoszfát szirup stb., azután a vertebrál és pszichológiai terápia kiválóan alkalmasak a szervezet hiányainak pótlására. Vérszegény, munkával túlterhelt embereknél életfontosságú, hogy állandóan valami tömény tápszert szedjenek, mert több energiát égetnek el, mint amennyit termelni képesek. Az idegenergiák pótlásában döntõ szerepe van ezeken kívül az idegtornának és fénykúrának is, mert ezek nélkül a tápszer magában nem elegendõ, az erõátvitel-terápia pedig rövidebb-hosszabb. lejáratú kölcsönt jelent csak ott, ahol semmiféle önálló erõtermelés nem folyik. E kölcsönökbõl szilárd talajra juthat, meggyógyulhat, egészséges menetbe lendülhet valaki, de csupán kölcsönökbõl megélni senki se képes. A tápszerek hatására felfrissül a szervezet, az idegességi hajlam érezhetõen csökken, de maradandó eredményt csak kombinált eljárással érhetünk el.

Az idegtorna a következõkbõl áll : A gyakorlatot legcélszerûbb este és reggel végezni, mikor már és mikor még nem vagyunk felöltözve, mert a ruhák szorítása gátolja a tornát. Az ágyon hanyatt fekve kényelmesen elnyújtózunk. Egészen elernyesztjük tagjainkat, azután mély lélegzetet veszünk. Annak ellenére hogy mellkasunkat teleszívjuk levegõvel, érzésünk az legyen, hogy még egy kevés levegõt be tudnánk fogadni. E pozitúrában mellkasunk magasra duzzad, s hasunk mélyen besüpped. Most hirtelen, lökésszerû mozdulattal, anélkül hogy tüdõnk a levegõt kiengedné, kitoljuk hasunkat, míg mellkasunk ennek megfelelõen besüpped. Ebben az állapotban maradunk addig, míg a tüdõnkben lévõ levegõbõl futja. Ha már nem bírjuk tovább, kilégzés következik. A gyakorlatot négyszer-ötször egymás után megcsináljuk, azután két-három perc szünetet tartunk. E gyakorlatot biopszichológiai terminológiával "mérleggyakorlatnak" nevezik a has és mell mérlegszerû mozgása miatt. Néhány heti idegtorna után idegenergiánk csodálatos mértékû növekedését észlelhetjük, mivel a mérleggyakorlat serkentõ masszázst ad a napidegfonatnak és több belsõ elválasztású mirigyet késztet fokozottabb munkára.

Ugyancsak fontos idegenergia-forrásunk a napfény. Meg kell szoknunk, hogy a négy hónap kivételével testünket rendszeres, de óvatosan adagolt napkúrának tegyük ki. Az idõmérték a következõ. Öt percig süttetjük arcunkat és minél kevesebb ruhába burkolt testünket, öt percig a hátunkat, majd néhány másodperc múlva megint arcunkat és testünk elülsõ részét. Ez összesen tizenöt perc. Ha a nap túl erõs, és valamilyen okból érzékenyek vagyunk rá, homlokunkra és napidegfonatunk tájékára kössünk nedves kendõt. Ez a rövid napkúra, ha a mérleggyakorlattal együtt hónapokon át rendszeresen folytatjuk, regenerálódott idegrendszerünkön át teljesen felfrissíti szervezetünket. Tudjuk, hogy a Nap fénye stimuláló, tápláló elemeket rejt magában. Nemcsak radioaktív természetû, hanem az élõlényekben lejátszódó összes fiziológiás folyamatokat is pozitívvá teszi. Hatására szunnyadó vitaminok és hormonok szabadulnak fel organizmusunkban. De frissítõ hatása csak alacsony adagolás esetén jelentkezik.

Túlzásba vitt, negyedóránál hosszabb ideig ûzött napozás bágyaszt. Elégeti, felszívja a felszabaduló hormonokat. Rendszeres kúrákat március végétõl október végéig folytathatunk.

A másik fajta idegesség, amely a testi kimerüléstõl függetlenül jön létre, sõt, a tétlenség sokszor károsabb neki, mint a legmegerõltetõbb munka - abból a bizonyos asztromentális elégedetlenségbõl fakad. Itt a gyógyszer mindig egyéni. Kikeverése nagy hozzáértést, türelmet s fõleg a páciens teljes értékû együttmûködését igényli. Oka a lelki kivérzés, elvértelenedés, táplálékhiány s egy bizonyos pszichikai hormoncsere kiesése.

A test tápláléka, amelyet növényi és állati termékekbõl, vízbõl, levegõbõl és napfénybõl magába szív, fenntartja az ember fizikai testét. Az embernek azonban nemcsak fizikuma van. A táplálkozás kényszere rnás-más formában, de analóg a két másik síkon is, ahová lénye kiterjed. A léleknek is táplálkoznia kell a maga feltételei szerint. A lélek is él, lüktet, fényre szomjas, tevékeny energiák feszülnek benne, meg akar nyilatkozni, egyesülni, gyümölcsözni kíván a lét kettõs ritmusa alapján, amely beszívásból és kilégzésbõl áll. Tápláló, megújító gyógyerõkre reményekre és inspirációkra van szüksége, de másik ütemében arra is, hogy megtermékenyülve ezeket valami aktivitás, alkotás formájában kilélegezze magából. Most nézzük csak meg, hogy a fizikailag legtöbbször túltáplált emberekben micsoda patkányos, befalazott, föld alatti börtönök lakója a lélek. Levegõ, fény, táplálék sohase jut hozzá. Léte e zárlatban erjedõ, bomlasztó hiányérzet, felduzzadt, kóros energiák lázadása. S az idegzet tudattalanból is impulzusokat szívó vezetékrendszerén át ez a fenyegetõ, kórságtól súlyos tartalom is beömlik a testbe. Mérgezi. Hevíti. Névtelen szorongásokkal gyötri. Beteggé teszi.

A gyógyulás kiindulása az, hogy lelki-szellemi táplálkozásunkat és rendszeres tevékenységünket éppoly fontosnak ismerjük fel, mint testi táplálkozásunkat. Az okkult praxis koncentráció-meditáció rendszere e táplálék legideálisabb formája. Olyan forrásból merít, amely az anyatejhez hasonlóan az élet minden szükséges elemét magába rejti.

Mindenfajta idegesség kísérõ tünete a görcsös, feszült akarat. A lazításra való képtelenség, amely valójában szorongásos képlet. Figyelés, készenlét a szüntelenül ott lappangó, ismeretlen veszéllyel szemben. Megbetegedés, amely az embert a már dermedt, megváltozhatatlan múltba vagy félelmetes esélyeket rejtõ, ismeretlen jövõbe számûzi a jelenbõl, ahol minden betegségek nagy panaceája várakozik. Aki be tud lépni a jelenbe, aki jelen tud lenni valami semleges, békés, szimbolikus szépségtõl zengõ mozzanatban teljes, önfeledt intenzitással, abba hatalmas gyógyító áramok ömlenek.

A gyógyulás elsõ etapja a görcsös attitûd tudatosítása, meglazítása és helyes pozitúrával való felcserélése, amely lehetségessé teszi, rögzíti a jelenben való kellemes és semleges lebegést. S e fellazult, friss életforrások felé kinyílt jelenben kell hozzálátnunk azután az asztromentális erõbeszíváshoz, transzcendens szomjunk, etikai éhségünk, esztétikai sóvárgásunk kielégítéséhez. Vegyünk fény-, szín-, hang- és formafürdõt a természetben, de a képzõmûvészet nagy mûalkotásaiban is. Mossuk át lelkünket zenével, költészettel, filozófiával, tudománnyal. Szõjük tovább a gondolatokat, amelyeket megzengettek bennünk. Ha körülményeink testünket zárlattal veszik körül, nyissuk rá a szemünket arra a tényre, hogy lakik bennünk egy szárnyas lény is, akit csak hitünk szuggesztiója tart lenyûgözve. Ha azonban ráemlékezünk szárnyaira, felrepül, mint álmunkban pszichikai testünk. Használjuk tehát a repülõ imaginációt. Ezt senki se veheti el tõlünk. Használjuk konstruktív irányba, mert ahova démonaink hajszolják, onnan mindig csak bajokat, fájdalmas kötéseket és nyugtalanságot hoz haza. Gondoljuk csak el, hogy kedvenc ételeinkre való ráemlékezés valóságos gyomorsavakat termel fizikai szervezetünkben. Erotikus olvasmányok, képzetek ugyancsak a leghevesebb módon erotizálnak. De milyen kevéssé élünk e stimulussal konstruktív irányba. Vajon miért nem helyezkedünk vissza képzeletben mitikus erdõélményeink miliõjébe? Miért nem gondolunk élõ, izzó fantáziával ózondús fákra, az egészség meseforrásaira, a csend varázslatára valamely tájban, amelyet egy múló pillanatra megízleltünk? Miért hagyjuk portól ellepetten tudatunk raktáraiban heverni azokat a gazdagító mûveket, élményeket, amelyeket összegyûjtöttünk, s amelyek imaginációnk érintésére új, makulátlan életre kelnek, s plasztikus valóságukkal gyógyerõket árasztanak? A fák illatoznak, a források üdítenek, a csend elnyugtat, a magasztos gondolatok megvigasztalnak, a zene friss alkotótevékenységre serkent, és a szellem óriásai reményekkel töltenek el. Állítsunk be életünkbe ilyen jelenlét-gyakorlatokat. Lazítsuk el görcsös; védekezõ magatartásunkat, s ebben az elernyedésben ejtsük le, engedjük el személyiségünket, minden bonyolult problémájával együtt. Vegyünk szabadságot a jelenben - mintha két határ között, a múlt és jövõ két erõdje között a senki földjén haladnánk terhek nélkül, fütyörészve, névtelenül, mint az otthontalan vándorok. Csináljuk ezt rendszeresen, tudatosan, akárcsak néhány percen át naponta - és láthatatlan bensõ betegünk, akinek krízisei lappangó ideglázakkal terhelik meg szervezetünket, gyógyulni kezd lassan. Lábadozásának örömét nagyobb aktivitás és fénylõ egyensúly formájában nemsokára tapasztalni fogjuk.

13. Kóros személyiségünk gyógyítása mások szolgálata által

A különös tétel, hogy "Isten és közöttem állok én" - általában meglepi az embereket. Van, akiben villámszerû fényt gyújt, s van, akit elkedvetlenít. Pedig ez az axióma félelmetes, mágikus igazságot rejt. A személyes én; az elintézetlen, összeomlott egokultúrák számlálhatatlan rétegét õrzõ, bonyolult, múlandó személyiség a labirintus, amelyen a megnyilvánult lét bejáratától a kijáratig át kell haladnunk. Az utak persze felmérhetetlen idõkig körbefutnak. Nagyon sokáig úgy tûnik, századszor és ezredszer is ugyanoda érkezünk vissza, ahonnan elindultunk. Düh, kétségbeesés, õrjöngõ erõszak mit sem segít rajtunk. Öklünket véresre döngethetjük, fejünket szétverhetjük a könyörtelen, kiúttalan falakon, vagy esztelen száguldozás után összerogyhatunk valahol az útvesztõ mélyén, hogy holnap új lábakon továbbfussunk körbe-körbe. Mert ezek a módok sohasem vezetnek kijárathoz. A csak önmaga körül forgó ember örvényben fuldoklik, és egyre mélyebbre szívódik problémáiba. Az egocentrikus érdekeltség, a görcsös monománia, amellyel saját ügyeinkbe veszünk, saját hiányainkat, sérelmeinket õröljük, fekete dervistánc. Eksztázisa állandó mélységi szédületbe, kábulatba ringatja tudatunkat. Valóságtól és fénytõl elrekesztve megigéz, szubjektív káprázatok, delíriumos képek és érzetek közé börtönöz bennünket. Szorongásrohamok, indulatviharok, ingerek szökõárjának infernális boszorkányéje szakad ránk az egolabirintusban, kapu pedig nem nyílik sehol. Miért? Mert Isten és közöttem állok én.

Hosszú-hosszú ideig nem ébredünk rá, hogy e mondat kulcsot is tartalmaz a kijutáshoz. Csak mikor már feladjuk az öntépõ, önpusztító, önimádó, öntömjénezõ attitûdöt, s fáradtan leülünk a gondolkodó, meditáló ember pozitúrájába, akkor dereng fel bennünk a mindent megvalósító lényeg, hogy az axióma szövegébõl hiányzik a - Te. Szó sincsen arról, hogy Isten és közöttem állsz Te. Nem. Csak én állok ott. A Te, úgy látszik, szabad irány. Olyan irány, amelyen átnézhetünk, átnyúlhatunk. amelyen át levegõt szívhatunk. Amelyen át fény eshet ránk, és meggyógyulhatunk.

Többször elhangzott már itt, hogy gondolataink és érzéseink erõivel fájdalmas, ijesztõ gondjainkat, aggodalmainkat körülszõni, körültapogatni éppolyan, mint mikor testünk egy gyulladt helyét szüntelenül dörzsöljük. Ugyancsak utaltunk a már mindenki elõtt ismeretes modern gyógymódra, amely a páciens turnusos ellátásából áll. Ez a módszer a felismerésen alapul, hogy ha az embert átmenetileg megszabadítják személyiségétõl, "ön"-tudatától, különféle betegségfolyamatai megállnak, s szervezete regenerálódik. Persze csak addig, míg az altatás tart. Utána, amint személyiségét megint összeengedik fizikumával, magánkínzókamrájában felébredt énje hamarosan pótolja a mulasztottakat, és destruktív gondolataival, ellenséges elégedetlen érzésvilágával addig tombol, marcangol, vitrioloz, míg új életre nem támad a lesújtó eredmény. Tehát az idõleges öntudatvesztés nem megoldása a különféle imagináció-betegségeknek.

Nem öntudatlanságra van itt szükség, hanem tudatosításra. Fokozottabb felébredésre a szubjektív életálomból, a kábult tengõdésbõl és támolygásból ellentmondó impulzusok és érzékcsalódások között. Ez pedig nem jöhet létre az éngörcs feszültségében a kristallizált személyiségmánia katalepsziájában. Elõbb, ki kell oldódni belõle oly módon, hogy az imagináció más centrumba vetítésével a magasabb tudatot és az egocentrumot széthúzzuk, szétválaszjuk. Amint az "én" helyett a "Te" képletét állítjuk érdeklõdésünk középpontjába, s ez a súlypontáthelyezés teljes mértékben sikerül, egy idõ múlva csodálkozva eszmélünk majd rá baljós töltésû bensõ kríziseink, feszítõ lázaink megenyhülésére.

Ez az oka annak például, hogy az emberek, különösen az idegkrízisektõl tépett, nemi elégedetlenségtõl hajszolt asszonyok és feminin férfiak olyan odaadással merülnek bele más emberek magánügyeinek taglalásába, piszkos pletykák csatornalevébe, mert ez is bizonyos mértékig narkotizálja személyiségüket. A narkotikum persze méreg, és utóhatása rosszabb, mint az az állapot, amelytõl el akartak menekülni általa. A cél az, hogy ne a személyiség alá merüljünk, hanem a személyiség fölé emelkedjünk kiútért. A labirintusból rövid és titkos ösvény vezet felfelé. A Te helyes értelmezését a keleti filozófia adja meg a tat tuam asi definíciójával, ami annyit jelent, hogy Te én vagyok. Tehát nem lehet mindegy nekem hogy élsz-e, halsz-e. Eszel-e, örülsz-e vagy kínlódsz. Mert te én vagyok. A te ügyed az én ügyem. A te fogságod az én fogságom. És a te szabadulásod az én szabadulásom. Nem vagy idegen. Nem háríthatlak el azzal. hogy mi közöm hozzád, van nekem is elég bajom. Mert hozzád van a legszorosabb közöm. Bajaim orvoslása a te lényedben rejlik. Szolidáris vagyok veled. Láthatatlan köldökzsinór fûz össze bennünket, amelyen át életem az életedbe szövõdik. Örök áram cirkulál közöttünk. Ha rágalmaznak, engem rágalmaznak, és ha segítlek moslékba nyomni nyomni a hátad mögött, én leszek piszkos tõle. Hogy személy szerint ki vagy Te? Akit sorsom misztériumjátékának rejtélyes dramaturgja beküld a színpadra, ahol a jelenésem folyik. Aki megjelenik a darabban. Minden egyes társszereplõ.

A tat tuam asi átélése hatalmas reflektorok kigyúlását jelenti a színhelyen, ahol a magasztos dráma lezajlik, s e fényben egyszerre nyilvánvalóvá lesz. hogy lényegében monodráma folyik itt, amelynek minden közremûködõje én vagyok, mert te én vagyok. Monodráma folyik, mint az álmokban, ahol a tárgyak, növények, állatok, emberek mind az egokozmosz egy-egy sajátosságát fejezik ki. Csak azért jelennek meg, mert az énben szimbolizálnak valamit. Ha az énben nem volna gyökerük, nem vetülnének ki álomszimbólummá. Így jelenik meg álmunkban az acsarkodó fekete állat, ha betegség lappang bennünk, ha veszély felé sodródunk; vizek, erdõk, mitikus szörnyek, feltámadt holtak, fajtalan, gátlástalan szatírok, tolvajok és gyilkosok, amelyek mind üzenetet közvetítenek, figyelmeztetnek, kísértenek és provokálnak bennünket. S így lépnek be életünk színhelyére, így szövõdnek sorsunkba az intrikus, az állati, a támaszra szoruló, áldozatot, elnézést, megértést követelõ, zsaroló és kibírhatatlanul bosszantó társszereplõk: szülõk, testvérek, házastársak, szerelmi partnerek, rokonok, barátok, ismerõsök, üzlettársak, kollégák, ellenfelek, alkalmazottak és feljebbvalók. Mindegyik figura lényünkben gyökerezik. Mindegyik figura énünk egy aspektusát, gyengéjét vagy erejét szimbolizálja. Minden figura egy saját egokozmoszunkban megoldandó feladatot állít. Ezért vagy Te én. És ezért vezet a gyógyulás útja a Te fókuszba állításán, az érte hozott áldozatokon keresztül.

Aki csak önmagáért dolgozik, önmagát dédelgeti, sajnálja vagy önmagát kínozza egy kétes értékû flagelláció dühöngésében, az struccpolitikát folytat, mert az ember sokkal több múlandó és körülhatárolt önmagánál. Az ember összefügg a mindenséggel és benne minden élõlénnyel. Ha szabadulni akar, univerzális kötéseket kell kioldania. S a legerõsebb kötések bennünk a világhoz és emberekhez való relációk. Ezért lehet mások problémáinak kibogozásán, mások ügyeinek megoldásán keresztül saját problémáink megfejtéséhez hozzájutni. Mialatt velük bíbelõdünk, az õ terheiket emelgetjük, õket szolgáljuk, valami varázslat megy végbe a homályba borult személyiség konstrukciójában. Mintha a kínos és krónikus állapotok gyökere a másik lényben, az õ gondjaiban rejlett volna, s mikor onnan kiemeltük, bennünk, saját személyiségünkben is megindult a gyógyulás folyamata.

14. A népszerûség titka

Gondolkodó ember, akinek már újra életre ébredt a képessége a megkülönböztetésre, tudja, hogy a népszerûségnek két elõfeltétele van. Egyik az, ha a tömeg alacsonyrendû ingereit és ízlését saját hasznunkért kiszolgáljuk, másik az, ha az egyént kiemeljük a tömegbõl, és önös érdek nélkül szolgáljuk az õ legmagasabb érdekét. De a népszerûséghez mindenképpen valami végleteset, szokatlant kell produkálnunk : átlagon alulit vagy átlagon felülit. Mert az átlagos nem tûnik fel és nem rí ki, hanem észrevétlenül beleolvad a sablonok közé. E kétfajta népszerûségben szintén megnyilatkozik a krisztusi és antikrisztusi elem külsõ hasonlósága és lényegbeli különbözõsége. Mert bár mindkettõ mértékké lesz, a tömegideál a mocsárból emelkedik ki, az alvilág feszítõ gõzei dobják felszínre, és rövid lidérclét után oda hull vissza; az önzetlen érdeklõdés és tevékenység mértéke állandó fényû csillagként a zavaros aktualitások fölött marad, és objektív irányba mutat. Az egyik szentesíti, hevíti a triviálisat, a másik a távolit, a különlegeset hozza elérhetõ közelségbe, s ezzel leleplezi az alacsonyrendût. Az idõ nagy választóvizébõl kétségtelenül mindig

A népszerû ember fényt hordoz magával. Ha belép valahová, a légkör derûsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és remény támad. S valóban úgy is tolongják körül, mint a bogarak a fényt. Ha tehetik, bizalmas szálakat szõnek hozzá, mohón keresik vele az együttlétet. Miért? Mert lényébõl a legritkább mágikus formula néma ábráját sugározza: nemcsak erõt szív, hanem mélységes emberi szolidaritást és érdeklõdést áraszt.

A szubjektív ego érvényében fuldokló individuumot borzasztó magányképzete tartja lenyûgözve. Éppen a lenyûgözöttség szuggesztiója akadályozza meg abban, hogy ráeszméljen: önmaga iránti feltétlen és egyedüli érdeklõdése a boszorkánykör, amely e dermesztõ egyedüllétbe kirekeszti. Ez a fal, amelytõl nem férhet hozzá nosztalgiái tárgyához: szerelemhez, barátsághoz, sikerhez, népszerûséghez. Klauzúrájának természete olyan, hogy nem képes kifelé figyelni belõle, és nem képes bebocsátani magához egorögeszméjétõl eltérõ inspirációkat. Megnyilatkozása tehát kapcsolat nélkül való monológ.

A nyitott szemmel figyelõ egyéniség hamarosan élményszerûen rádöbben az emberi együttélés csak- nem minden területén, hogy milyen ritka dolog az igazi párbeszéd az álcázott vagy nyílt monológok mellett. Még akkor is, ha az emberek látszólag gondolatokat cserélnek, beszélgetnek egymással. A felszíni kifejezések és gesztusok mögé hatolva egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy szánalmas tébolydai jelenet bonyolódik. Mindenki a saját fixa ideáját szövi hangosan vagy némán. Reflexeik, amelyekkel a másik szavaira reagálnak konvencionálisan, süket unalmat takarnak, s e takaró védelmében a legszubjektívebb asszociációk lüktetnek. Valójában itt mindenki csak megmutatkozni kívánna odaadó ámulattal és izzó érdeklõdéssel hallgató személytelen lényeknek, akiknek a hallgatás egyik legfõbb szerepük. Mindenki a legfájdalmasabb, legaktuálisabban izgalmas témáról szeretne behatóan tárgyalni, kívánna csodálatos, reményteljes, gyógyító értesüléseket szerezni: önmagáról. De nincs, aki figyelemmel, odaadással meghallgasson. Mert minden fejlõdéshez, termékenyüléshez, gyümölcsözéshez éppúgy, mint a kémiai nászhoz is: kettõ kell. A két pólus. A pozitív és negatív potencia. Az én és a te. Valaki, aki beszél, és valaki, aki meghallgatja. Valaki, aki ad, és valaki, aki elfogadja. E kettõben zárul a teremtõ áramkör. És e kettõben oldódik.

Cseppet sem különös dolog ezért, ha azt az embert, aki sokat beszél, és mindig önmagáról beszél, unalmas, kellemetlen, nevetséges fickónak tartják. Kerülik, ismerõsei úgy tesznek az utcán, mintha nem látnák, és sietve átmennek a másik oldalra. S azt a valakit, aki megfelelõen, tehát némi személytelen odaadással meghallgatni tud, elragadó, szellemes társalgónak kiáltják ki. Társaságában felvillanyozódnak. Megnyilatkozásuk izgatott érdekeltségében észre sem veszik, hogy a társalgás egyoldalú. Úgy tûnik elõttük, nem egy másik lény, hanem egész zenekar zengi a világ legszínesebb témáját számtalan szólamon. Hasonlíthatatlanul szórakoznak, üdülnek, megerõsödnek. Pedig mindössze az történt, hogy kivetülõ energiájuk nem ömlött el, hanem felfogta valaki. Felfogta, önmagán átbocsátotta és visszatükrözte. Aktus ment végbe, s bár semmi szexuális elem nem vegyült bele, mégis termékenyülést, oldódást hozott létre.

Az egészséges egyensúlyt az jelenti, ha valakiben a pozitív kiárasztó és negatív befogadó energiák a szükséghez mérten váltják egymást, a lélegzés ritmusához hasonlóan. Ez megfelel a lélek androginitásának, amely csak így töltõdhet fel frissítõ energiákkal. Az erõk görcsös és termékenyülés nélkül való kifelé áramlása vagy befelé zuhanása a lélek onániáját jelenti a másik pólus részvétele nélkül, amely kimeríti, s neuraszténiába, a képzelet különféle kórságaiba hajszolja.

A rögeszmés egomonológon és a passzívan tehetetlen meghallgatáson túl van egy harmadik magatartás, amely a legeredményesebb. A részvéttõl fûtött aktív és tudatos azonosulás. Ez gyógyítja azt, aki véghezviszi, és gyógyítja azt, akire irányul. Az ilyen részvét inspirálója az a szeretet, amely "a nagy megismerés leánya". Tehát színültig telt a meggyõzõdéssel, hogy segítenie kell, mert a másik ügye egyenlõ fontosságú a sajátjával. Magasabb érdekük teljesen azonos. Az ilyen részvét tele van devócióval (Megj.: odaadó tisztelet) és örömmel, azért, hogy szolgálhat. E szavak persze erõtlen árnyak addig, míg beléjük nem kapcsoltuk az élmény áramát.

Idézzük fel még egyszer a képet az önmagába zuhant személyiségrõl, akinek érzéscsápjai a nihilbe lengenek, kontaktus nélkül. Képzeljük el, hogy e reménytelen szorongás lidércnyomásában egyszerre gyöngéd érintés ébresztgeti. Valaki hozzáhajlik, a nevét mondja, visszanéz rá. Kérdez és felel. Elhiszi, megérti a gyötrelmet, amelyet érez. Elismeri jószándékát, nosztalgiáját a jóra és fénylõre. Ismeri gyöngeségét, s megbocsátja, mentegeti, gyógyítja. Nincs többé egyedül. Barát, testvér, orvos szegõdött hozzá. Míg ott van, világosság támad, s remény fakad fel, hogy minden jóra fordul, mert az ijesztõ jelenségek mögött titkos, kibékítõ értelem rejtõzik.

A legmagasabb rendû és támadhatatlan népszerûség feltétele kétségtelenül ez a magatartás. S az ilyenfajta népszerûség a pórusokon át sugárzik ki akkor is, ha valaki nem szól egy szót sem. Nem erõlködik, nem kínálja és hirdeti önmagát. Az emberek hozzálépnek, és váratlanul meggyónnak neki. Kitárják sebeiket, szégyellt nyavalyáikat, titkos bûneiket. Teljesen kiszolgáltatják magukat démoni, szánalmas és kétségbeesett tehetetlenségükben.

Nagyon sok a beteg és kevés az orvos. Az általunk meghatározott értelemben népszerû ember álruhás gyógyító.

15. Hogyan lehet az emberekkel összeférni?

A felelet e kérdésre önmagától kiformálódik, ha alkalmazzuk rá azokat az egyszerû alapelveket, amelyeket egész tanulmánysorozatunk vezérmotívumává tettünk. Emlékezzünk néhány fontosabb axiómára azok közül, amelyek eddig elhangzottak itt.

I. Ez a viaskodásokból szõtt, szüntelenül mozgásban lévõ világ csak még nagyobb dinamikával még lendületesebb erõfeszítéssel és szívós kitartással hódítható meg.

II. A determináció ott végzõdik, ahol a mágia kezdõdik.

III. Külsõ és belsõ magatartásunk, gondolataink, szavaink és mozdulataink mágikus idézõformulák.

IV. Minden testet öltött dolog nemzõje az idea, tehát nemzõje betegségeinknek, kudarcainknak, balsorsunknak is.

V. Egészséges, konstruktív, harmonikus gondolatok egyensúlyt hoznak létre szervezetünkben éppúgy, mint körülményeinkben.

VI. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain.

VII. Gondolkodni annyi, mint hatással lenni.

VIII. A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk.

IX. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával anélkül, hogy környezetünk tudattalanja errõl tudomást ne szerezne.

X. Kivétel nélkül minden jelenségnek van egy fogantatási pillanata. És minden késõbbi fejlemény ettõl a fogantatástól függ.

XI. Aki kapni akar, annak elõször adnia kell.

XII. A körülményekhez való szemléleti viszonylatunk megváltoztatásával megváltoztathatjuk magukat a körülményeket is.

Különösen az utóbbi öt axióma az, amelyekre feleletünk épül.

Aki össze akar férni az emberekkel, az legelõször saját viszonyát változtassa meg velük, vagyis ne tõlük követelje azokat az erényeket, amelyek alapján a békés együttmûködés lehetséges, hanem õ maga nyújtsa.

Elmérgesedett helyzetekben az ember annyira messze sodródik az objektív mértéktõl, hogy úgy tûnik elõtte, ez a tétel éppen az õ esetére nem alkalmazható. A másik magatartása annyira kóros, lehetetlen, elviselhetetlen, hogy hozzá alkalmazkodni vagy a békét keresni vele annyit jelentene, mint megnyergelni legundorítóbb tulajdonságait. Munkatársi viszonynál esetleg veszélyeztetné magát a munkát. Szerelmi, rokoni vagy házastársi kapcsolat esetén a másikat egy olyan gyõzelmi tudat és fölény mámorába ejtené, amely végképp megszüntetné a kooperáció alapját, hiszen a szelídséget az alacsonyrendû ember mindig gyöngeségnek tekinti, és gátlás nélkül visszaél vele. Ez a felszínen annyira valóságosnak tûnõ tétel persze megint csak önmagunk elhitetésére szolgál. Az ilyen végletese szubjektív állapot mindig önnön végletét keresi, s ösztönösen nem a békés kiegyezést, hanem a bosszút, elégtételt, a másik leigázása által való kielégülést. Ez néz vissza ránk a tükörbõl, mikor úgy véljük, a másikat szemléljük a másikat vádoljuk a dühös grimasszal, amely e káprázatfelületrõl ránk vicsorít. Az ilyen helyzetbõl való kiút, a helyes magatartás az alapul lefektetett elvek szerint valahol középen van, mint minden dolog egyensúlya. Az alkalmazkodás sohasem meghunyászkodás. A valódi megbékélés keresése pedig a megismerés szilárdsága feszül, mágikus hatású. A rosszindulat és düh õrjöngése úgy porzik szét rajta, mint szirten a hullám. Ez a mágikus lelki pozitúra elõször nyugtalanságot, késõbb szorongást, majd csodálkozást, végül határtalan hálát ébreszt. Próbáljuk ki ezt a folyamatot! Vigyük véghez! Ne tûrjük meg puszta elméletnek. Az ilyenfajta próbákban rejlenek az élmények, amelyek után sóvárgunk. Varázslatos dolgokhoz csak varázslat által juthatunk. Varázsoljunk! Lendüljünk ki a csodák területére kétely nélkül, bátran, pionírként, elhagyva a megszokottság, kicsinyesség, a konvencionális elõítéletek és nagyképûség kietlen tömegszállását. A csordagondolatok csak haláltól halálig vezetnek a determináció járószalagján. A magányos, nagy, független gondolatok, az elõször forradalmian valószínûtlen, szédítõen fantasztikus ideák teremtik újjá a világot, az embert, az ember sorsát. Azok hordozzák azt a mustármagnyi energiát, amely hegyeket mozgat meg.

Az emberekkel összeférni olyan értékítélet alapján lehet, amely véglegesen eldönti: mi az, amiért kell, és mi az, amiért nem érdemes harcolni, viharokat felidézni, irritált, ellenszenves kapcsolatot teremteni környezetünkkel. Egy ilyenfajta bensõ bírósági vizsgálat és tárgyalás sok mindent kiderít, és egyszer s mindenkorra törvényes ítéletté emel. Elsõsorban rögtön kiderül az a tény, hogy az együttélés légkörét korántsem nagy dolgok, komoly elvek ütközése mérgezi, hanem apró szokások, makacs követelések, szubjektív feltételek merev erõszakolása. Ezek csapnak össze a másik ellentétes szokásaival feltételeivel és merev egorituáléival. Aki képessé válik rá, hogy a maga jelentéktelen, súlytalan, a lényegre nézve egyáltalában nem fontos megszokásait, személyisége jogait védõ acsarkodásait feladja sokkal jelentõsebb szellemi céljaiért, csodálatos módon egyszerre mindenkivel össze tud férni, anélkül, hogy saját magasabb rendû meggyõzõdésébõl szemernyit is engednie kellene. A jelentéktelen kis dolgokban való alkalmazkodással, barátságos engedményekkel meglepõ készséget váltunk ki embertársainkból arra, hogy minden más területen õk hódoljanak be nekünk. Ez az a titkos formula, a példaadás misztériumjátéka, amely egyéniségünknek korlátlan hitelt szerez még akkor is, ha karakterológiai ellentétek, korlátozott észérvek látszólag ellentmondanak a mi felfogásunknak. Ezzel végezzük el a mágikus nemzést, megtermékenyítést. A békés ember is harcol legszentebb meggyõzõdéséért, de olyan fegyverekkel, amelyekkel gyõzni lehet. Tehát sohasem alkalmazza a nyílt összecsapások, viták bumerángját, amely õt kaszálná le végül. amint már mondottuk egyik fejezetünkben: a mágikus egyéniség eszközei a megismerés által szublimált és intenzivált gondolaterõk. Tudás és bölcsesség. A bölcs tudja, hogy erõszakkal erõszakot, indulattal indulatot idéz fel. S tudja azt is, hogy a békességet, lojalitást neki magának kell kitermelnie s elvetnie embertársai lényében, amely éppúgy lehet mérgezõ, gonosz növények humusza, mint isteni gyümölcsöké. Minden a kertésztõl függ, aki a magot elülteti. Ne hüledezzünk tehát, ha környezetünk talajából mérges bürök kínálkozik felénk, hanem lássunk hozzá, hogy türelemmel kigyomláljuk, és másfajta csírákkal termékenyítsük meg saját belsõ és külsõ magatartásunk által. Ez a feltétele annak, hogy az emberekkel összeférjünk.

16. A barátság mágiája

Aki barátságra szomjazik, annak elõször jó baráttá kell válnia a barátság fogalmának legmagasabb értelmében. Mert amit az emberek általában barátságnak neveznek, az rendszerint nem egyéb átmeneti cinkosságnál, s csaknem minden esetben egyensúlytalan érdekkapcsolatokat rejt akkor is, ha nem pusztán anyagi érdekrõl van szó.

Úgynevezett barátságok egész skáláját végigtanulmányozva alig találunk egyet is közülük, amelynek ne valamely hevenyészett bensõ vagy külsõ aktualitás adná a kötõanyagát. S ha ez elenyészik, a barátság is szétbomlik, rögzíthetetlenül szétúszik az idõben .

Gyerekkori pajtásságaink, forrongó, ifjú szellemünk társai, érzelmi életünk kibicei, utat keresõ gondolataink visszhangzói vagy megtermékenyítõi sorra elmerültek a múltba, velük való kapcsolatunk sokszor érthetetlenül megmérgezõdött, esetleg kényelmetlenné vált, mint a kinõtt ruha. Régi szavakkal szólítjuk e kísérteteket, de a közös szavak is kiszáradt, hervadt faleveleknek tûnnek.

A nagy, idõálló barátságok éppolyan ritkák, mint az egész életre szóló szerelmek. Az adottságoknak ugyanolyan különleges találkozása szükséges hozzá. A különféle társulások, amelyekre a barátság elnevezést aggatják, az emberi együttélés konfliktusainak bonyolításához szükségesek, s a szolidaritás törvényét teljesítik be. Mert míg a ritka nagy barátságoknál mindkét fél ad és kap, addig e társulások rendszerint olyan egymásra utaltságon alapulnak, amelyben gyengeségek keresnek támaszt, hátteret, igazolást a másikban. Szép nõ csúnya, okos barátnõt választ például hatásosabb háttérül és nyomorék szelleme kiegészítéséül. Ravasz, gyönge, számító férfi fizikailag erõs, gyanútlan, befolyásolható baráthoz kapcsolódik, hogy a maga eszközévé tegye. Szenvedélyek, kicsapongások mind társakat kívánnak, mentõ tanúknak a bensõ bíró elõtt. A gyerek együttjátszik és rosszalkodik, a süldõlány együtt vihog, a kamaszfiú együtt hõsködik, malackodik pajtásaival. De ezek nem barátságok, mert születésük pillanatában telítve vannak bomlasztó elemekkel, s ha betöltik szerepüket, elhalnak, kicserélõdnek, mint szervezetünk sejtjei.

A barát legmélyebb értelmében annyit jelent, hogy nem ellenfél. Valaki, aki e harcos világ örvényén kívül, a csillagok háborújának ütközetei fölött kibékült velünk. Nem pusztán szövetséges egy-egy szerencsés aspektus kegyelme folytán, mert a szövetségesbõl, a kettõ fejlõdésének valamely más pontján újra ellenség válhatik. A baráti kapcsolat lényege a tat tuam asi. Elõfeltétele az, hogy ne a hús érdekeinek pillanatnyi aktualitásán vagy az érzelemvilág átmeneti hiányérzetein, hanem az ideák bázisán épüljön. Egyedül a közös szellemi érdeklõdés az, amely a földi érdekeknél sokkal távolabbra: végtelen perspektívák felé mutat. Az ilyenfajta barátságot elixír tartja életben. Nem öregszik. Nem hervad. Az ember legmisztikusabb, de legerõsebb igényét teljesíti: feloldja benne a magány halálos nyavalyáját. Az ilyenfajta egyesülés és megosztódás nem a görcsös összefonódás és csömörös széthullás ritmusát rejti, hanem a szenvedély nélküli egymásba nyugvás békéjét. Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevõ érdeklõdése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól.

A barátságnak e magas eleme nélkül azonban a leghalálosabb szerelem sem maradhat tartós, mert a közös érdeklõdés, a fizikai céloknál sokkal emelkedettebb ideálok jelentik mindenféle emberi kapcsolat mágikus kötõanyagát. De az értékes barátságnak éppúgy a szerelemnek, házasságnak, rokonokkal, üzlettársakkal, kollégákkal, feljebbvalókkal és alárendeltekkel való viszonylatnak megvannak a feltételei és bensõ törvényei, amelyeket nem tanácsos figyelmen kívül hagyni. Kiindulásunk az volt, hogy aki barátságra szomjazik, annak elõször jó baráttá kell válnia. Óhaja, törekvése irányába neki magának kell kiárasztania azokat a hívójeleket, amelyek a rokon rezgésû társat megidézik. Ha a kapcsolat létrejött, konzerválása nagy áldozatkészséget, tapintatot és mértéktartást igényel. Éppen ezért néhány axiómában megkíséreljük összefoglalni azokat a hibákat, amelyeket sem barátságban, sem szerelemben, sem házasságban nem szabad elkövetnünk akkor, ha azt akarjuk, hogy a másikkal való viszonylatunk kiegyensúlyozott, mindkét félre egyformán inspiratív maradjon mindaddig, amíg élünk.

I. Soha ne engedjünk a csábításnak, hogy az együttlétek idejét egyedül saját ügyeinkkel töltsük ki, még akkor sem, ha társunk gyöngéd figyelme és önzetlen érdeklõdése erre ösztönöz bennünket! Ha a másikat állandóan a megnyilatkozás kielégülése nélkül hagyjuk, a legtürelmesebb egyéniségben is felforrnak az erõk, s tompa nehezteléssé, végül lázadássá alakulnak át. Az ilyen egyoldalú viszonylatokból erednek azután az ingerült kirobbanások, amelyek szétvetik a kapcsolat már megszilárdult konstrukcióját.

II. A létrejött viszonylatot ne tekintsük csereüzletnek, amelyben mi áldozatokat hozunk ugyan, figyelmet, gyöngédséget adunk, de ennek ellenértékét a legmagasabb árfolyamon megköveteljük. S ha társunk azután nem képes az általunk megkívánt módon és mértékben e kívánságunknak eleget tenni akkor a világért se zúdítsunk rá keserû szemrehányásokat, sértõdött, jeges hallgatást vagy sebzett gúnyt, mert ezzel szepszist fecskendezünk barátságunk élõ szervezetébe. Jegyezzük meg, hogy minden követelés ellenkezést szül. Minden birtoklás, kisajátítás a diktatúra egy formája, amelynek forradalom vet véget. Legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsünk valakit, ha tûzzel-vassal biztosítani akarjuk. De minden póráz fenyegetõ tilalom, szerelmi kapcsolat esetén pedig jelképes erényöv nélkül is elveszíthetetlenü1 magunkhoz láncoljuk társunkat, ha az õ érdekét és érdeklõdését szolgálva, misztikus magányát feloldva, ideáljait megosztva nélkülözhetetlenné válunk számára. Ebben az esetben, ha küldenénk, sem tudna elmenni, mert életszükségletévé lettünk. Mégpedig lénye egyedül fontos relációjában, amelyben egyébként kielégületlen maradna a legnépesebb társaság, legforróbb sikerek, legintenzívebb nemi és érdekkapcsolatok közepette is.

III. Ne terheljük túl barátságunkat egyoldalú szívességekkel! Ha elfogadunk egy szolgálatot, viszonozzuk legalább valami ideális értékkel, különben az áram, amely a kapcsolatot telíti, gyengül, elhasználódik, sõt teljesen ki is merülhet.

IV. Mindenfajta versengés és közös anyagi érdek veszélyes tûzpróbái a barátságnak. Ha lehet, függetlenítsük tõle e két motívumot, még áldozatok árán is. Abban az esetben, ha ez nem lehetséges, tegyük vezérmotívumává a kozmikus morál egyik aktivizált axiómáját, amely lényegében így hangzik: Ne tedd a másiknak azt, amit magadnak nem kívánsz! Dinamikus formájában cselekvõvé változtatva ugyanez a következõképpen fogalmazható meg: Azt tedd a másiknak, amit magadnak kívánsz.

V. Tempírozzuk fizikai együttléteinket! A túl gyakori és túl hosszas együttlétek dogmatizálják, egészségtelenül összefüllesztik, végül felõrlik a barátságot. Minden véglet az ellentétébe lendül át. Abból, ami szoros kötéssé, kötelezettséggé vált, a lélek reflexszerûen szabadulást keres.

VI. Ne éljünk vissza barátság adta jogunkkal egy úgynevezett "õszinte kritikát" illetõen! Ez a jog semmi esetre sem jelenti azt, hogy barátunkat most már minden gátlás nélkül csipkedhetjük, gáncsolhatjuk, agresszívan bírálhatjuk és irányíthatjuk, ugyanakkor teljesen eltekinthetünk erényei, jó képességei dicséretétõl. Veszedelmes sérüléseket okozhatunk így. Nemcsak szerencsétlen barátaink önérzetét torpedózzuk meg esetleg, hanem magát a barátságot is. Kritizálni, terelni, figyelmeztetni csak úgy helyes és konstruktív dolog, még a legszorosabb viszonylatokban is, ha egyidejûleg nem fukarkodunk a bátorítással, sõt a megérdemelt dicsérettel sem. Egészen téves és gyanúsan szadisztikus felfogás az, hogy ami rendben van, jól mûködik, és úgyis megteszi a magáét, arról nem érdemes beszélni. Csak arra a részre kell ráengedni a csiszolókorongot, ahol érdes felületek vannak. Ha mindenáron hasonlítani akarjuk az embert, lelkisége leginkább a titokzatos, kényes drágakövekhez hasonlít. A legnagyobb, legértékesebb briliáns, csodálatos tömörsége ellenére is, szétesik, elpusztul akkor ha nem a megfelelõ helyen és módon koppant rá a mester kalapácsa.

VII. Barátunk magatartását illetõen ne állítsunk fel olyan erkölcsi szabályokat, amelyeket az karakterébõl folyóan nem tud teljesíteni! Bármilyen üdvösnek gondoljuk ránézve saját felfogásunkat, ne éreztessük vele egy vélt morális magasságból, hogy megbukott elõttünk és önmaga elõtt. "Megméretett és könnyûnek találtatott." Talán éppen ezzel az ítélettel taszítjuk a mélységbe, mialatt gyöngeségében küszködve támaszt keres. Soha ne fáradjunk bele abba, hogy lényének pozitív oldalaiban mentséget, vigaszt keressünk megtántorodásaira. Ha megértést és reményt adunk neki, minden válságából talál kiutat. E válságos mozzanatok nagy próbák, amelyekben acélossá edzõdik vagy elég a barátság.

VIII. Barátságunkat ne tegyük összeesküvéssé az egész világ ellen! Az ilyen boszorkánykört, amelyet kifelé irányuló lekicsinylés, gúny, emberszólás, gõgös elkülönülés fekete erõi töltenek meg, hamarosan szétzúzzák a felidézett démonok. A barátság örök elixírjét egyedül olyan szövetség termeli ki, amely mások szolgálatára, pozitív célok érdekében kötõdik.

IX. A barátság tartalma határozza meg tartamát. Vigyázzunk, miféle témák és inspirációk töltik ki barátainkkal való együttlétünk idejét. Minél több idõt fordítunk viccek, hétköznapi események, aktualitások, napi szükségletek, esetleg pletykák õrlésére, annál több erõt és kötõanyagot vonunk el a rejtélyes szövedéktõl, amely barátságunkat a mulandóság fölé emeli. Minél több figyelmet fordítunk örök értékû témák, magasrendû problémák közös megtárgyalására, minél több asztromentális élmény vegyíti össze szellemi és lelki erõinket, barátságunk annál különösebbé, mélyebbé válik.

X. A barátság célja az adás öröme. Az áldozat, önfeladás, önfeláldozás. Ugyanúgy, ahogy a transzcendens fejlõdés célja egyedül a Mû, nem pedig a gyümölcse, az én elõtt a Te.


17. Az önbizalom

Az önbizalom az emberi karakternek szintén egyik olyan rejtélyes tulajdonsága, amelyet legtöbbnyire csak tüneteiben, megnyilvánulásaiban ismerünk, lényegét azonban kevéssé értjük, fõleg úgy fogadjuk el, mint elementáris tényt, irányításunktól független, szerencsés adottságot. Úgy gondoljuk, vagy van valakinek önbizalma, vagy nincs. Ha van, ez nyilvánvalóan nagymértékben elõsegíti az életben való érvényesülését, ha nincs, akkor szerencsétlen flótás akit döntõ pillanatban mindig cserbenhagynak legfõbb képességei. Kétségtelen, hogy a tudás és önbizalom nem mindig állnak arányban egymással, s az önbizalommal bíró ember, noha esetleg irreális módon elbizakodott, mégis nagyobb eredményeket ér el mint az értékesebb értékesebb, de kisebbrendûségi érzettel küzdõ egyéniség. Csaknem minden esetben tapasztalhatjuk, mikor valaki olyasmire vállalkozik, amihez nem sokat ért, ha bízik magában, tûrhetõen végzi el a munkát. Viszont a legalaposabb felkészültség ellenére is zavarok támadhatnak, ha valaki nem bízik abban, amit csinál.

Eddigi fejtegetéseinkbõl világosan kitûnik, hogy az önbizalom lényegében mágikus, teremtõ, pozitív árama az emberi egyéniségnek. Hiánya az erõk cirkulációs zavaraira mutat. Mûködésének ösztönös elementáris természete tudatos és tudattalan világunk szakadásával keletkezett, s szintén e pszichikai baleset mentõ munkálataira vár, arra, hogy a két területet újra összekapcsoljuk. Mert ez a baleset olyasféle anomáliákat okozott bennünk, mint mikor egy város különbözõ részeit ostrom alatt elrekesztik egymástól, s a gáz- és vízmûvek, az elektromos áramot szolgáltató központ, a telefon és rádióadás centrumai egymással ellenséges negyedekben mûködnek a kooperáció minden lehetõsége nélkül. Mágikus-transzcendens képességeink túlnyomó része sajnos ilyen "ellenséges" területre záródott ki, s az onnan hozzánk érkezõ impulzusok, erõk nem állnak kontrollunk alatt, éppen azért szakadozottak, improvizáltak, kiszámíthatatlanok. Célunk tehát az hogy a minden részletében az egységért keletkezett s legnagyobb mértékben összefüggõ konstrukciót újra központi irányítás alá vonjuk.

A harcot, meghasonlást, szakadást a mágikus imaginációs erõk meggyengülése és a démoni energiák eluralkodása okozta. A rend, a szintézis fenntartására egyedül a szellemi elv képes; a démoni elemek lényege az anarchia. Minden esetben, mikor a dolgokat csak úgy történni hagyjuk önmagunkban s fogalmainkban eltûrjük a homályos hangulatvilágítást, hozzájárulunk az anarchia uralmához. S valahányszor végignyomozunk, végigkövetünk egy fonalat, amely tudattalanunk ködös parttalanságában látszik elmosódni, területet hódítunk vissza bensõ kozmoszunk jogos uralkodójának. Fénybe helyezett tudatos fogalmaink világképünk szilárd alapját s a hidat jelentik az egymástól elúszott partok között.

Az önbizalom, akármennyire elveszítette valódi értékfedezetét, eredetében lényünknek egy magasabb realitásból táplálkozó, tudattalan emlékezete. Meghasonlottságának krízisei között is él benne a bizonyosság, hogy a sötét, bénító varázslat mögött ott rejtõznek detronizált, titáni képességei. Az önbizalom e magunkról való bizonyosság mágikus szuggesztiója, amely lenyûgözi azokat is, akiken át érvényesülését keresi, és az õ hitükön át visszahat ránk. A siker felfokozza, intenziválja az önbizalmat. A sikertelenség, a kudarc egymásra halmozódó bosszantó, apró emlékképei elrekesztik az önbizalom áramforrását.

Mikor az önbizalom fogalmát elemezzük, újra hangsúlyoznunk kell, hogy ezt az energiát is az individuum egészének egyik alkotóelemeként tárgyaljuk, amely csak a többi tulajdonsággal és energiával való összmûködésében járul hozzá az egyéniség fejlõdéséhez és egyensúlyához. Tehát korántsem állítjuk azt, hogy a tudatlan, elbizakodott fajankó túlzott önbizalma rokonszenves és kívánatos valami. Mindenfajta túltengés, eltolódás alapjában egészségtelen - de egészségtelen negatív irányban is. Az érzékeny, nagy tudású, értékes, intravertív, úgynevezett "neuraszténiás" egyének legtöbbször éppen kóros önbizalomhiányban szenvednek, mégpedig azért, mert képzeletük sokkal intenzívebb, lelki elégedetlenségük pedig fokozottabb, mint az anyagias és tudatlan emberé. A harc bennük élesebb fokozottabb a már igényes, alkotásra törekvõ mágikus imagináció s a psziché démoni elemei között. A következõkben éppen az ilyenfajta gyöngeség leküzdésének módját fogjuk megtárgyalni.

18. Az önbizalom fejlesztése

Az önbizalomhiány, bizonyos sorsszerû terhelések mellett, apró kudarcok sorozatából keletkezik. E kudarcok oka - éppúgy, mint a karmikus terheléseké - a láthatatlan vágyvilágban és a szellem mágikus függetlenségének elvesztésében gyökerezik. S ne higgyük, hogy ez a folyamat egy már irányításunk alól régóta kikerült, lezárt tétel. Korántsem. Kifejezetten valami olyan dologról van szó itt, ami ma is állandóan történik rossz irányba, és ma is bármelyik pillanatban konstruktív irányba fordítható. Csak meg kell találnunk a hibát, amely a zavarokat okozza. S amint rátapintunk, ezúttal is elcsodálkozunk rajta, milyen egyszerûnek tûnik. Alig elhihetõ, hogy ezek a kis mulasztások, jelentéktelen hibák ilyen veszedelmes gátakat emelhetnek bennünk. Ne felejtsük el azonban, hogy egyetlen apró nyíláson át akármilyen óriási léggömbbõl elillan a gáztartalom, amely a magasságban tartja. Az önbizalom emelõ, lendítõ, átütõ erejû árama apró, félbehagyott dolgokon át szivárog el lényünkbõl. Minden félbehagyott munka, be nem fejezett mû, megszegett ígéret, nem teljesített fogadalom, helytállás elõl való elfutás feltépett véna a lelkünkben, amelyen át elvérzik az önbizalmunk. A befejezett mûvek, véghezvitt feladatok akkumulálják az önbizalom erõit. Minden ilyen helytállás meghatványozza bensõ energiáinkat, s újabb, meg nagyobb feladatok sikeres teljesítésére tesz képessé bennünket.

Legfontosabb tehát sérült, kivérzett önbizalmunk gyógyításánál az, hogy soha semmiféle munkát, apró feladatot félbe ne hagyjunk, mert ezek mind nyitott sebek, amelyeken át kreatív erõink folynak el. Nem arról van szó, hogy egyfolytában erõszakoljuk a dolgok befejezését, hanem arról, hogy amibe belekezdtünk, azt rendületlenül, minden akadályon át vigyük véghez. Intézzük el a hátunk mögött tornyosuló kínos, szemrehányó, vádoló restanciáinkat. Szisztematikusan vegyük sorra minden problémánkat, amelyet elodáztunk, legyen az fizikai vagy szellemi természetû elintéznivaló. Legyen az emberi viszonylatunk elrendezése valakivel vagy lelkiismeretünkkel való elszámolás. Vegyük fel a fonalat. Fogjunk hozzá összebonyolódott ügyeink kibogozásához. Magában véve már ez az akcióba lendült tevékenység is erõtöbblethez, nyugalomhoz, egyensúlyhoz juttat bennünket. Ne hõköljünk vissza akkor se, ha a feladatot félelmetes arányúnak látjuk. Gondoljunk Lao-ce figyelmeztetésére, amely szerint a tízezer mérföldek is a lábunk alatt kezdõdnek. Az önmagunk elõtt való sorozatos elbukások emléke tett bátortalanná bennünket. Vizsgázzunk most le önmagunk elõtt sorozatosan, hogy a bensõ bíró elõtt visszanyerjük hitelünket. Minden ilyen sikeres vizsgával titokzatos, regenerációs folyamatok indulnak el bennünk, veszedelmes sérülések gyógyulnak meg, lékek tömõdnek be. Pszichénk összezárult, hõálló tégelyében a mágikus áram akkumulálódni, hatni kezd, s bénult, tetszhalott organizmusunk vénái varázslatos, élõ, szuggesztív erõvel telítõdnek. S ez az erõ új sorsot teremt a befejezett feladatok és a magasabb képességek által lefedezett, vitalizált önbizalmunkon keresztül.

19. A félszegség legyõzése

Mikor felvetjük a félszegség fogalmát, rá kell jönnünk, hogy e külsõ tüneteiben annyira kínos és szembetûnõ jelenségnek is legnagyobbrészt csak felszínét vesszük tudomásul, míg a mélyén homályos, zavaros, nyugtalanító névtelenségek lüktetnek. Mert mi hát valójában a félszegség, amely ifjúságunk éveit, de érett korunk bizonyos helytállásait is sokszor annyira gyötrelmessé tette. Mi hozta létre bennünk a merev, kényszerû, nevetséges reflexek tömegét, miközben görcsösen ügyeltünk rá, hogy kedvezõ hatást keltsünk? Miért mondtunk olyan dolgokat, amelyeket normális körülmények között sohasem mondtunk volna? Miért foglaltuk csonka sületlen szavakba félig elgondolt gondolatainkat? Miért végeztünk szokatlan, értelmetlen mozdulatokat? Miért törtünk ki önmagunkat is elképesztõ szóáradatban, vagy miért némultunk el dermedten akkor, mikor ügyesen és talpraesetten meg kellett volna nyilatkoznunk? Mi az oka annak, hogy bizonyos emberek jelenlétében nem tudunk természetesen viselkedni? Miért volt sokszor az az érzésünk társaságban vagy nyilvános helyen, hogy minden ember szeme gyanakvón vagy gúnyosan bennünket figyel, s ha ketten összehajolnak, bizonyosan rólunk súgnak-búgnak, a mi külsõnket kritizálják?

A félszegség természetesen ikertestvére az önbizalomhiánynak. De fiatalabb testvére, mert nagymértékben infantilis. Még akkor is az, ha érett korú embert tart lenyûgözve. A két, még mindig felszíni rétegekhez tartozó meghatározás, hogy a félszegséget hiúság és bizonyos egocentrikus rögzítettség okozza, nem meríti ki, csak több oldalról motiválja a kérdést. Mert mind az egocentricitás, mind ez a fajta hiúság az éledõ pubertás, a kamaszkor jellemzõje. A személytelen, öntudatlan és gátlástalan gyerek ennél a határvonalnál válik zavarodottan személyessé és erjedõ személyiségében a világ középpontjává. Személyisége azonban nagymértékben kóros: túlérzékeny, egyensúlytalan és annyira szubjektív, hogy a valósággal nincs egészséges kapcsolata. Érzékeitõl fûtött képzelete végletek közt támolyog. A körülmények gátjai, erõs fizikai függõségének kötései közül vad fantazmákba menekül. Sérelmeiért bizarr elégtételeket vesz, kicsapongásokat követ el. Fantáziaalakja, fantáziaélete oly heves, hogy mindennapi léte, valódi habitusa halvány és silány függeléknek tûnik mellette, ugyanakkor azonban nyomorúságos cáfolatnak, szégyenbélyegnek is. E különös intenzitású, de kisebb rendû mellékkreatúra minden helyzetben keresztbe fekszik a csodálatos hõs lába elõtt, aki rajta át, benne és általa folytatja képzelt életét. Az õ pubertásos mirigyeinek impulzusai szerint követ el imaginatív bûnöket és hõstetteket, de a morális hányingertõl, neuraszténiás csömörtõl és bûntudattól csak e szegény nyomorult, senki földjén lévõ teremtmény szenved azután, aki már nem gyerek, de még nem felnõtt. Így jön létre a kamaszkor sajátos énhasadása a gátlástalan, libidótól duzzadó, garázda imágó, az éretlen test és az érzékeny lélek között. S e három egymással meghasonlott rész az ént kiforgatja minden erejébõl. Összekeveri. Idõszerûtlen, jelképes cselekvésekbe hajszolja. Bûntudat kompenzációgátjait kényszeríti rá, de legfõképp s ez a félszegség alapvetõ diagnózisa: elzárja minden önmagát illetõ, objektív felismeréstõl.

Ha alászállunk a félszegség fogalmának mély rétegeibe, onnan elsõsorban valami kárhozott bizonytalanságot, lelki nyomorékságot emelhetünk felszínre E nyomorékság lényege a kiszolgáltatott függés minden ember véleményétõl, a világ jelenségeinek millió, félelmetes tükrétõl, amelyekbe rémült szorongással lesünk bele: vajon mit mutat rólunk? Mert abban a képzetben élünk, hogy az önmagunkról való hírek szerzése, a tájékozódás a félelmetes, láthatatlan és alaktalan misztérium, saját lényünk felõl egyedül e tükrök által lehetséges. Mivel fogalmunk sincs róla, valójában kicsodák és milyenek vagyunk, az emberek szemében, véleményén át próbáljuk kipuhatolni. Ha a lények és szemek tükrében valami csillogó, szép és nagyszerû jelenik meg rólunk, akkor nagyszerûek vagyunk. Ha a kép elsötétül, sivár és lesújtó körvonalakat ölt, akkor engedelmesen felöltjük ezt a formát, és gyötrõdõ félszegséggel gubbasztunk a nagy tükörterem káprázatai között. Mert a félszeg ember kínlódóan tudatos, skizofréniás kamasz valójában, aki torz tükrös kísértetkastélyban egyedüli élõként bolyong, irreális árnyak, fények, ijesztõ zajok, testetlen veszélyek között. Minden tükörben szembejön önmagával, és minden tükör más torzulást mutat.

Arra is rájövünk e mélyebb vizsgálatoknál, hogy a félszegség nagymértékben kapcsolat kérdése. Annak jelenlétében, akit alattunk állónak vagy egyenrangúnak érzünk, sohasem vagyunk félszegek. A félszegség mindig olyanok közelében nyûgöz le bennünket, akiket tehetségesebbnek, okosabbnak, pozícióban fölöttünk állónak, gazdagabbnak, jelentõsebbnek ítélünk önmagunknál. Akiktõl függünk. Akiknek kezében sorsunk fölötti hatalmat sejtünk. Kétségtelenül ez is infantilis tünet. Szülõktõl, tanítóktól, zordul kiszámíthatatlan, idegen varázslatok birtokában lévõ felnõttektõl, idõsebbektõl, erõsebbektõl való félelem. Irreális szorongás attól, hogy általuk egyszerre valami rejtélyes módon rettentõ dolgok derülnek ki rólunk. Kiderülnek, testet öltenek és kirakatba kerülnek összes szégyellt "rosszaságaink", tisztátlanságaink, amelyek sejtelme gonosz rontásként terjeng bensõnkben, és nevetséges bolondot csinál belõlünk. A félszegség tragikuma ez az ájult tehetetlenség, kiszolgáltatottság és tájékozatlanság. Az irreális viszony önmagunkhoz és a többi emberhez: Önmagunk hamis, gyermekes szempontok szerint való túlértékelése; majd alábecsülése akkor; mikor ugyanilyen elfogultság alapján osztályozzuk mindazokat; akikkel szembekerülünk. Elhisszük álarcaikat, futóhomokra épült pozíciójukat, szuggesztív rögeszméiket, anélkül, hogy felismernénk a látszatok mögött a lényeget, azt, hogy a káprázatokon túl ugyanolyan lények, mint mi magunk vagyunk. Külsõ megjelenési formájukban tehát nem egyebek homályos ingerekkel és félelmekkel telt, múlandó konfigurációknál. Egyetlen tisztelni való rangjuk a titokzatos asztromentális fémjel, amely a különféle maskarák vagy a szükséges mimikri alól elõragyog bennük. S ha e jelzés nem mutat értéket, akkor az egész keret, amelyet maguk köré építettek, silány blöffként leplezõdik le. Ha pedig magasrendûséget árul el, akkor viszonylatunk hozzá önmagától elveszti minden görcsösségét és félelemtartalmát, mert hiszen e magasabbrendûség feltétele a lét legcsodálatosabb tétele, a tat tuam asi.

A helyes viszonylatok megteremtéséhez persze megint csak a szemlélet teljes átépítésére, egy rejtélyes, összevont érési folyamatra van szükség: arra, hogy felneveljük magunkban a kamaszt vagy süldõ lányt. Mert ez a serdületlen lény mindent azért csinál bennünk, hogy külsõ sikert arasson vele, hogy még az utcaseprõt is elkápráztassa, és testi értelemben váljék a világ közepévé. Ünnepelt bonviván legyen, vagy primadonna. Megoldja közben a világrejtélyt. Legyõzze az összes sportbajnokot. Elnyerje a Nobel-díjat, és elsõnek jusson fel a Mount Everestre. S mivel mindezekkel az igényekkel szemben nem lehet egyéb, mint testi és lelki akadályokkal küszködõ, sajátos körülmények közé börtönzött ember, az a képzete támad önmagáról, hogy semmire sem jó és alacsonyabb rendû másoknál. Az egész felbillenésért és káprázatgyötrelmekért persze a helytelen értékítélet, a téves, serdületlen ideálok felelõsek. Ez a külsõleg hatni akaró, hiú kamasz sokszor még a legkvalitásosabb emberben is benne lapul, s félszeg kényszergesztusokba hajszolja bizonyos megmutatkozások közben. Aki például szüntelenül elõrehaladott életkorát vagy elõnytelen külsejét latolgatja ugyanakkor munkaterületén maradandó értéket termel, gyermekes és ésszerûtlen dolgot mûvel. Ha ilyenkor objektív, "felnõtt" szemlélete relációjából tekintene önmagára, felismerné: olyan groteszk ábrát mutat, mintha Einstein professzor váltig azon erõlködnék, hogy egy sanzon eléneklésével arasson sikert.

A félszegség legyõzésének módját a következõ axiómákban foglaljuk össze:

1. Ne tükörbõl és emberek véleményén át lessünk rá önmagunkra, hanem szerezzünk megbízható értesüléseket a bennünk élõ valóságról.

2. Neveljük fel önmagunkban a hiú és egyensúlytalan kamaszt.

3. Tüntessük el az idõ ellentmondását bensõ stádiumunk és életkorunk között. Aknázzuk ki a korszakot, amely elérkezett hozzánk, anélkül hogy infantilis játékokba menekülnénk új felelõsségünk elõl. A serdületlen kor apró örömei és sikerei éppúgy nem elégíthetnek ki bennünket többé egy elõrehaladottabb karmaidõben, mintha felnõtt létünkre egész nap karikát görgetve futkosnánk az utcán.

4. Ne a másik embernek akarjunk imponálni, hanem mindig saját ideáljainknak próbáljunk megfelelni.

5. Minden társaságba, minden emberi kapcsolatba azzal a meggyõzõdéssel lépjünk, hogy senki se kevesebb vagy több nálunk. Nem több, mert mindenkinek múlandó teste van, amelyet csinos, mutatós ruhái, ruganyos mozdulatai vagy gõgös pózai ellenére néhány év alatt felõröl az idõ, és nem kevesebb, mert e gubóban az Isteni Önvaló szikrája él.

6. Puszta külsõségek alapján sohase vessük meg, de ne is becsüljük túl az embereket. Ha egy szuggesztíven nagyképû egyéniség nyomasztó súllyal ránk nehezedik, képzeljük el õt, amint a gyomra fáj, a kõre ejt egy tojást, vagy ahogy Aldous Huxley egyik nõalakja ajánlja, idézzük magunk elé, mikor fürdõkádjában guggol. A humor általában megenyhíti a félszegség gyötrõ feszültségét, mert akin nevetünk, attól nem félünk többé, azzal egy szintre kerültünk, tehát nem érzünk zavart a jelenlétében. A nevetés a forradalom, a lázadás egy formája. Detronizáljuk vele a diktátort, a nagyképû külsõ embert, függetlenné válunk tõle, hogy e felszabadulásban összetalálkozhassunk a belsõ emberrel, a szenvedõvel, szorongóval, rejtõzõen infantilissel, aki halandó lénye küzdelmeiben és halhatatlanságában azonos velünk.

20. Hogyan küzdjük le kedvetlenségünket? A pozitúrák mágiája

Egy Thompson nevû pszichológus a következõ furcsa kérdést tette fel betegeinek: mit gondolnak vajon azért sírnak-e, mert szomorúak, vagy azért érzik szomorúnak magukat, mert sírnak? Azért szaladnak-e valahonnan, mert megijedtek, vagy azért ijedtek meg, mert elszaladtak? A paradoxul hangzó s erõsen extrém fogalmazás alátámasztására azután az alábbi gyakorlatot ajánlotta: térdeljenek le, hunyják be a szemüket, kezüket kulcsolják imára, és e feszült, felfelé nyújtózó Pozitúrában várakozzanak. Egy idõ után megkérdezte, mit éreznek? - Vallásos áhítatot - felelte mindegyik. S el kellett ismerniök azt is, hogy e reakciót a sajátos pozitúra váltotta ki bennük.

Ismeretes, hogy szenzitív, ösztönös és hangulatéletükben erõsen labilis nõk milyen függésben vannak saját külsejüktõl. Minden ruhájukban másképpen mozognak. Hajviseletük megváltoztatása, rúzsuk színe, parfümjük illata kaméleonszerûen alakítja õket regényessé, cinikussá, gügyögõ kislánnyá vagy agresszív femme fatallá. Egy primitív, üres, lusta és érzéki disznó, arra a kérdésemre, hogy mivel töltötte a napot, így felelt évekkel ezelõtt: "Nem volt kedvem sem mosdani, sem fésülködni, sem felöltözni. Csak feküdtem órákig a díványon, és utálkoztam rajta, hogy milyen ronda és piszkos vagyok. Úgy éreztem, egészen öreg lettem, és nemsokára meg fogok halni. A tükörbe néztem, és bõgni kezdtem. Azután berohantam a fürdõszobába, megfürödtem, jól kifestettem magam, felöltöztem a "bestia"-ruhámba, kinyitottam a rádiót, táncolni kezdtem, és ha hiszi, ha nem, csengeni kezdett a telefon. A nagybetûs flörtöm hívott fel, akit már elsirattam. Lehet, hogy hülyeség, de halálosan biztos vagyok benne, hogyha továbbra is azon a mocskos díványon fekve maradok, nem ez történik, hanem végül is beveszem a szevenált, amit már évek óta vészkijáratnak tartogatok."

Egy nagyon öreg színésznõ, aki évtizedeken át ismert alakja volt Budapestnek, míg elevenen el nem égett az ostrom alatt egy légópincében, hõsies küzdelmet folytatott a könyörtelen idõvel utolsó percéig. Alakja, nyolcvanas évei ellenére, karcsú volt, mint egy leányé, s vékony bokája valószínûtlenül magas cipõsarkon imbolygott. Aki mögötte haladt az utcán, s nézte elegáns, kosztümös figuráját, merész vonalú kalapja alól aláhullámzó vörösesszõke haját, legfeljebb a mozgásától válhatott gyanakvóvá, mert az különösen rozogának, gépiesnek tûnt, mintha egy kriptából kiszabadult álruhás múmia libegett volna elõtte. A szembenézés azután leleplezte a szomorú valót, mert a plasztikai mûtétek és a réteges festék nem enyhítette, hanem fokozta arcának öregségét; reménytelen, sivár borzalommá mélyítette. Ebben az öregségben nem volt semmi méltóság és bölcsesség, csak görcsös kapaszkodás valamibe, ami régen elveszett. Rögeszméjévé lett, mint mikor egy anya beleõrül gyermeke halálába és üres pólyát ringat eszelõsen. Ez a színésznõ kétségbeesett ifjúsagsóvárgásában és devóciójában ösztönösen megsejtett valamit az õsi pozitúra-mágiából. Megtagadta magától a délutáni pihenést például. Páncélszerû fûzõben, egyenes háttal ült egy karosszékben órákig, testét nem engedte át az elernyedésnek, mert babonásan, fanatikusan hitt benne, hogyha feladja az idõvel harcban álló, feszült angarde-ot, akkor ebben a nyitott lazaságban rátör az öregség, és végképpen leigázza, elhiteti önmagát sajgó, fáradt, lusta fizikumával.

E groteszkül kirívó eseteken kívül azonban, végigelemezve embertársaink és saját magatartásunkat, rá kell jönnünk, hogy mindannyian valamiféle ösztönös pozitúra szuggesztiójában élünk és cselekszünk. Arckifejezésünk, testtartásunk, légzési módunk, modorosságunk, ruháink színe, hajviseletünk szimbólumbeszéddel kiabálják rólunk mindazt, amivel vádoljuk és büntetjük magunkat. A depressziós, rossz, sötét, gyûrött, esett, hajlott, zárkózó külsõ habitus elintézetlen belsõ folyamatok kivetülése s egyben mazochisztikus büntetése.

Határozzuk meg még pontosabban: a pozitúrák bizonyos teremtõ vagy lebontó mozgások ismétlései, idézõ formulái, amelyek a testet, amely felölti õket, megtölti az invokált tartalommal. Ez az értelme a templomtáncoknak vagy a dervisek szédítõ forgásának is. A keringõ, különféle pozitúrákat öltõ templomtánc asztrális-démoni idézés, az álomnyelvhez, s a hieroglifákhoz hasonló. A jógapozitúrák az õspentagramok megfelelõi, amelyeknek absztrakt erõvonalai egész teremtési rendszereket sûrítenek magukba. Ha kedvetlenek vagyunk, elsõsorban tudatosítsuk a pozitúrát, amelyet ez az állapot ránk rögzít. Tudatosítsuk feszült, szorongó elõrehajlásunkat gubbasztó, csüggedt tartásunkat, besüppedt mellkasunkat, amelybe alig engedünk levegõt. Figyeljük meg, gyomorizmaink mennyire megfeszülnek e pózban. Nézzük meg a tükörben fénytelen szemünket, kövessük homlokunk gondterhes ráncait, szemöldökünk panaszos ívét, szájunk keskenyre húzott, legörbülõ vagy keserûen cinikus vonalát. Figyeljük meg kéztartásunk görcsösségét; a tépõ, tördelõ, önkínzó mozgásokat, amelyeket ösztönösen végez. Karikírozzuk e pózt, azután vessük le magunkról, mint egy kínzóan szûk, csípõs, elhordott ruhát. A levetés, kilépés, felszabadulás nagy megkönnyebbüléséhez szükséges a pozitúra végletbe feszítése, és szükséges a terhek lerakásának pozitív képzete is. A tudatos kígyóbõrvedlés, gúzsból való kiszabadulás után vegyünk mély lélegzetet, nyújtózzunk ki. Oldjuk meg tartásunk görcsös csomóit. Mosolyogjunk rá. Ha módunk van rá, fürödjünk vagy mosakodjunk meg valóságban is, öltsünk más ruhát, keressük ki a derûsebb tendenciáknak megfelelõbb színeket. Gyújtsunk fényt magunk körül, vagy menjünk ki a napfényre, levegõre. Teremtsünk kapcsolatot valami szép tárggyal, örömöt, biztatást sugárzó emblémával. Simogassunk meg egy állatot, hallgassunk zenét, vagy beszélgessünk egy kisgyerekkel, öltsük fel az erõs, egészséges, ruganyos, bizakodó ember külsõ attitûdjét, s csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy a felöltött külsõ pozitúra lassanként belsõ atmoszférává válik. Fontos persze, hogy pillanatra se engedjünk a lomha ólomsúlynak, amely visszahúzna bennünket elõzõ állapotunkba.

Bizonyára mindenki kipróbálta már, hogy ugyanazon a keserves helyzeten, pl. jéghideg helyiségben való mosakodáson milyen kínok között vergõdünk át, ha esetten, vonakodva, dideregve csináljuk végig, s aránylag mennyivel könnyebben, gyorsabban, gyötrelmek nélkül jutunk keresztül rajta, ha frissen, nekikészülve csináljuk. Nem engedünk például a didergés kényszerének, amely a kudarc, a helyzettõl való félelem és legyõzetés pantomimja, hanem ellenmozdulatokkal, ellenmozgással bensõ hõvé alakítjuk ezt a reflexenergiát.

A pozitúra határozza meg, hogy lényünket izmos, elasztikus, irányított vehikulumként, ütközés nélkül kormányozzuk-e át válságos helyzeteken, vagy holtteherként engedjük sodródni a determináció éles szirtfokai között, míg puha, érzékeny állaga szét nem zúzódik valamelyiken.

A tudatosítás a felszabadulás kezdete. A tudatosítás abból áll, hogy a kötés és oldás kulcsát elõször gondolatban meghatározzuk: a kulcs tehát a pozitúra. Miután így kielemeztük saját determináló pozitúránk lényegét, megkonstruáljuk az oldó ellenpozitúrát elméletben, azután imaginációban, végül gyakorlatban.

Képzeljük el, hogy a súlyos karmát, kedvetlenséget emanáló helytelen pozitúra - amelyet ösztönösen viselünk - bezárt széf, szûk, fullasztó zárlat körülöttünk. Az ellenpozitúra, amelynek mágikus ábráját meghatározzuk és felöltjük, a széf nyitóformulája. A sajátosan körénk jegecesedett szilárd és szoros kötésbõl egyszerûen nem szabadulhatunk meg másképp, nem férünk ki rajta, csak ha más külsõ és belsõ magatartást öltünk. Az alakzatot, amely létrejött, csak új, külsõ magatartás által változtathatjuk át. Ne kicsinyeljük le tehát a külsõ dolgokat, testünk e külön demonomágiáját, hanem vonjuk azt is szellemünk uralma alá. A pozitúra a tudattalanból vetül ki. Az ellenpozitúra a tudattalant hangolja át, renitens ösztön és ingervilágunkra hat vissza elrendezõ, gyógyító módon. Ne engedjük soha eluralkodni magunkon a kedvetlenséget, letargiát, hanem küzdjünk ellene bensõ mágusorvosunk által meghatározott ellenpozitúrákkal!

21. A környezetváltozás szerepe

Krónikus, depressziós állapotoknál, kóros ingerültség vagy ideges túlfokozottság esetén az orvos régebben szinte közhelyszerûen ajánlotta a környezetváltoztatást. A "kilépést a régibõl, megszokottból az irritálóan beidegzettbõl". Ennek a gyógymódnak kétségtelenül sok száz éves kedvezõ statisztikája van. S azért alkalmazták gyászesetek, betegségek, szerelmi csalódások, válási hajszák és különféle neuraszténiás tüneteket produkáló egyéb megpróbáltatások után, mert rájöttek, hogy az emberi természet meglepõen gyors változással reagál rá. De hogy miért teszi ezt, odáig már nem terjedt az egzakt tudomány érdeklõdése. Pedig ebben a tényben is, mint sok más eredménnyel alkalmazott "természetes gyógymódban", benne rejlenek a kulcsok, amelyek az egész orvostudományt forradalmasíthatják. Ehhez persze, a tünetek területét elhagyva, egészen új - és egészen õsrégi - vizsgálati módszerekkel az okok láthatatlan birodalmáig kell elhatolni.

A kiindulása e vizsgálati módszernek az a már elhangzott mondat, hogy mindenfajta betegség a szimbólumbeszéd egy formája. Aki tehát egészen pontos diagnózist akar megállapítani, annak ismernie kell a szimbólumok univerzális nyelvét.

Az orvosságot mindig csak a helyes diagnózis állapíthatja meg, sõt magából a kórból lehet kitenyészteni a vakcinát, amely leküzdi a betegséget. Mivel azonban a testben megjelent tünet csak másodlagos jelenség, egy láthatatlan ok okozata: a gyógyszert magából a láthatatlan okból kell kivonni. Ez pedig a lélekben gyökerezik.

Az okról mindig a betegség szimbológiája árulkodik. Ezért a betegség igazi, egyetlen, valóban végleges gyógyulást okozó arkánuma sem lehet más, mint szimbólum, amely lélekre hat, onnan operálja ki a kórképzõ gócot. A betegség kristallizált pozitúrájának úgynevezett ellenpozitúrája ez, gyógyító ellenszimbólumok sorozata, amelyek sokszor akkor is használnak, ha a beteg nem fogja fel értelmüket. Ilyen szimbolikus cselekvés a környezetváltoztatás is. Mert abban a miliõben, ahol élünk, s ahol a megpróbáltatás vagy sokk ért bennünket, az emberek és tárgyak magukba szívták gondolatainkat, érzéseinket, szenvedéseinket, indulatainkat. S fogva tartanak bennünket.

Saját környezetében mindenki árnyakat éltet, amelyek eléje állnak minden menekvési, változtatási szándékában. Rászólnak, emlékeztetik, gátolják, lendületét megtörik, kételyt támasztanak benne, s arra hivatkoznak, amit tudnak róla elõzõ cselekvéseibõl, elbukásaiból, összeomlásaiból s fõleg a kudarcból, amely valamilyen formában érte.

Ma azonban az a helyzet, hogy fizikai értelemben legtöbbször nem áll módunkban környezetet változtatni, elutazni, elköltözni, legalábbis éppen akkor nem, mikor égetõ szükség volna rá. De lehetséges, hogy egy környezetváltoztatást, "kilépést a régibõl" szimbolikus átrendezés segítségével vigyünk végbe.

Figyeljük meg, hogy azok az emberek, akik sorsukkal, önmagukkal elégedetlenek, minduntalan átrendezik bútoraikat. Frigid asszonyok szüntelenül takarítanak, még szekrényeik belsejét is kisúrolják. Erkölcsileg teljesen mocskos, gátlástalan lények testükre gyakran szinte mániákusan tiszták; kényesek. A korosodással, hervadással szinte törvényszerûen együtt jár a világos, derûs színek keresése, a pótlás, kiegyenlítés szimbolikus színterápiája. S ezek az ösztönös, jelképes cselekvéssorozatok tudattalanul mind azért történnek, hogy meggyõzzék, befolyásolják s így kondicionálják a képzeletet, s ezáltal a lélek új önbizalomhoz és életerõhöz jusson. Ez az ösztönös misztériumjáték a megismerés által az öngyógyítás tudatos eszközévé lehet. Ha pl. egy rossz energiákkal feltöltött környezet fojtogató gyûrûje zárul körénk és megbénít bennünket, konstruáljunk egy jelképes változássorozatot a rossz hatalmának megtörésére. Vegyünk fáradságot hozzá. Készítsünk gondos tervet. Szerezzük be a hozzávalókat, folyóiratokat, könyveket, úgy, mintha valóban utazni készülnénk, mégpedig valami szép, - "magaslati" gyógyhelyre.

Ne felejtsük el, hogy körülöttünk és bennünk minden "egy-egy szimbólum porba öltöztetve". Az élet mûvészete az imagináció mûvészete, az a tehetség, hogy a dolgok üres keretét zengõ, színes, intenzív tartalommal tudjuk-e megtölteni. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor a legcsodálatosabb környezet is belsõ szegénységünk elmosódó háttere marad. Ha e játékot nem tudom imaginációval megeleveníteni, mint a teljes koncentrációval a maga mesevilágában élõ gyerek, akkor külsõ sötétségbe kirekesztett elátkozott maradok. A játék szabályai játékszabályok, amelyek csak a cselekmény meggyorsított sûrített folyamatában, a drámai átélésekbõl természetes módon kialakulva változhatnak meg, mégpedig a kínos helyzetünket fenntartó varázslattal egyenértékû koncentráció által. Hiába utazunk el Szicíliába tavasszal, vagy Kaliforniába. Hiába költözünk be egy svájci hegyiszálló luxuslakosztályába, ha a jelenségekhez nem tudjuk hozzáadni azt a képzettartalmat, amely bennünket a gazdag lehetõséggel belülrõl is intenzíven összekapcsol. Spleenes, hasfájós, epés, elégedetlen, szûkagyú semmittevõk ezrei töltik meg a világ legszebb helyeit, tapossák India, Görögország, Közép-Amerika, Afrika traszcendentális hagyományoktól dús földjét, s annyi kontaktusuk van a környezettel, mint a romjaikban is lenyûgözõ antik templomok kövein sütkérezõ gyíkoknak az eszmével, amely e templomokat emelte. Intelligens, tehetséges, intuícióval bíró ember persze nagyszerû inspirációkhoz jut ilyen helyeken, de csak azért, mert tartalmat tud nekik adni önmagából, saját képzeteibõl és devóciójából. Mert mágikusan megelevenít, tehát teremt. Ez a tartalom, ez a bensõ valóság azonos az Élet titkával. Azzal a Tûzzel, amelynek kialvása dermedt hullává változtatja az érzésektõl hevülõ embert. Ez a titok az imagináció. Imagináció nélkül a világ halott szimbólumok halmaza, de az imagináció felszabadított, visszanyert hatalmával minden pillanatban új világot teremthetünk.

Az imagináció által történõ környezetváltoztatás jelképes cselekvéssorozatát mindenkor egyéni ízlésünk szerint kell kialakítanunk. Ez a jelképes cselekvéssor imaginációnk beindításához, inspirálásához szükséges. Ezzel mozdítjuk ki destruktív irányba futó pályájáról, de tudattalanunkat is e szimbólumokkal oldjuk fel zsibbadt, kórosan helytelen pozitúrájából. S ehhez elég, ha markírozzuk a folyamatot, feltéve, hogy a többit tudatos imaginációvarázslattal adjuk hozzá. Mint ahogy a rituálék mozzanatai, a templomtáncok konfigurációi vagy a jógapozitúrák is elégségesek ahhoz, hogy a lélek és szellem nála nagyobb erõkkel lépjen kapcsolatba. Fontos, hogy pl. megcsontosodott szokásainkon, napirendünkön akármilyen kis mértékben, de változtassunk valamit. Esetleg csak annyit is, hogy kávé helyett teát iszunk reggel vagy megfordítva. Átfésüljük a hajunkat. Más útvonalon járunk haza. Sétáinkon más városrészeket keresünk fel. Kimegyünk a pályaudvarra, mintha elutazni készülnénk, s a pályaudvar átmenetiségében, a vonatok beérkezése és kifutása közben tudatosítjuk egész fizikai életünk átmenetiségét, ragaszkodásaink értelmetlenségét. Belemélyedünk valami szép, mûvészi folyóiratba, amely színes, távoli tájak fotóival van tele. Átrendezzük a szobánkat. A bútorok helyét megváltoztatjuk. Étrendünkben újfajta ízeket alkalmazunk. Új illatszert vásárolunk. Röviden: kilépünk a megszokottból, a zsarnokian kényszerítõ szokások gyûrûjébõl, határozott céllal és tudatosan.


22. Pozitív és negatív emberek

Milyen emberek társaságát kerüljük, milyen emberek társaságát keressük?

E tanulmány elsõ fejezeteiben már kifejtettük, hogy életünkbe senki sem lép be véletlenül, mert amit véletlennek érzékelünk, az részleges vakságunk következménye. Olyan mozzanat, amelynek elõzményeit nem látjuk, tehát nem ismerjük fel logikáját, elkerülhetetlenségét és sorsunkat alakító szándékosságát. Bármilyen kellemetlen viszonylatunk támad környezetünk tagjaival, e viszonylat hívójele bennünk hangzott el, sõt mi adtuk meg alaphangját. Éppen ezért a mi feladatunk, hogy minden ilyen relációt feloldjunk. Ha már belekerültünk, akkor már ez a vizsgatételünk. Mivel azonban ezen a területen is - mint az élet bármely más síkján - a valódi karmaoldó, illetve elhárító módszer a profilaxis, amennyiben képesek vagyunk rá, itt is élhetünk a megelõzéssel. Mert értsük meg, az embernek joga van hozza, hogy a dolgokat megkönnyítse, a bonyodalmakat elkerülje vagy transzponálja. E kiváltság azonban bensõ rang. Semmi mással nem lehet hozzájutni, mint a megismerés szellemi és erkölcsi erejével. Ez az élõ erõ annyit jelent, hogy van bensõ mértékünk, amellyel lemérhetjük, mi az, amit meg kell tennünk, s mi az, amire hiába vesztegetünk idõt és energiát. Lemérhetjük: hol kezdõdnek mulasztásaink, és hol végzõdik morális kötelességünk.

Vannak esetek, amikor nyilvánvaló, hogy szitába öntünk nektárt. Vannak esetek, mikor megbocsátásunk, teherviselésünk demoralizálja azt, akit felment és megkímél. A gyöngeségek kiszolgálása és alátámasztása éppúgy nem vezet jóra, mint az erõszakos áthangolási törekvések.

Gyakran kell döntenünk az elkülönítés gyógymódja mellett akkor, ha két egyéniség nívódifferenciája áthidalhatatlanná válik. Két ilyen pólus konjunkciója olyan nagy mértékben irritáló, hogy mindkét fél megbetegszik, lelki és szellemi értelemben elerõtlenedik tõle. A kötelezettségünk bárkivel szemben csak addig terjedhet, amíg hasznára lehetünk. Amint azonban legjobb szándékunk és igyekvésünk ellenére úgy konstatáljuk, hogy éppen abba hajszoljuk bele, amitõl megkímélni szeretnénk, hagyjuk magára. Engedjük el. Kerüljük, mert valami rejtélyes pszichokémiai folyamat mérget termelt ki közöttünk.

A megismerés kétségtelenül szolgálatra kötelez, s . a kozmikus morál alapja a szolidaritás. Minden erkölcsi megbetegedés elsodor ettõl az alaptól, és minden gyógyulás közelebb visz hozzá. Feltétlenül rossz tehát az a módszer, amely egy harmóniátlan közelséggel robbanást idéz elõ, erkölcsi hanyatlást okoz.

A szolgálat nem riad vissza a ragálytól sem, de okosan védekezik ellene, nehogy ápolás közben maga az orvos is leprássá váljék. A negatív, lehúzó, korlátolt, rosszindulatú emberek pszichikai ragályt árasztanak. Itt feladatunk arra szorítkozik, ha környezetünkbe kerülnek, hogy szóval, példával, gondolat- vagy érzésemanációkkal gyógyszert kínálunk nekik. Ha elfogadják, gyógyulni kezdenek. Ha nem fogadják el, akkor csak az idõ és elkülönítés segíthet rajtuk. De semmi esetre sem változtat állapotukon az, ha szoros közelségben velük mi is átitatódunk a fertõzéssel.

Ha egy-egy terméketlen, negatív kötés szorosan ránk hurkolódik, akkor bontakozzunk ki belõle erõszak nélkül. Amennyiben felismerésünk és szándékunk helyes, akkor a viszonylat megszûnik látszólag önmagától. Leválik rólunk, mint begyógyult sebrõl a száraz var. A módszer ez esetben annyiból áll, hogy engedjük mi el az illetõt békességgel. Adjuk fel neheztelésünket, keserûségünket, sérelmeinket, minden várakozásunkat és feltételünket. Ez az oldott, barátságos békesség mai állapotának és fejlõdési szükségleteinek világos felismerésébõl fakad. Abból a bizonyosságból, hogy mellette ez idõ szerint nem tehetünk semmit. Együttlétünk nem szövetség, hanem görcs. Ingerültséget teremtõ kényszer. Ez a gyulladás akkor enyhül meg, ha eltávolodunk egymástól. Ha sikerül önmagunkban létrehozni ezt az állapotot, vetítsük át társunk mélytudatába. Kondicionáljuk, hogy adja fel õ is a feszült készenlétet. Pszichéje sokkal készségesebben fogadja majd el ezt az ajánlatot, kitapintva bennünk is az enyhülést, mint racionális értelme, amely csak ingerei és elégedetlensége névtelen tartalmát öltözteti különféle fedõnevekbe.

Pozitív emberek társaságát azért fontos és tanácsos keresnünk, mert a zóna, amelyben élünk gyakran szerencsétlen "vámpír" lények infernója. A negatív emberek pszichikai vámpírok. Minden élõ felületre rátapadnak. Falánk csecsemõ szájával szívják, amíg erõ van benne, de a plusz, amelyet zsákmányolnak, nem válik tulajdonukká, hanem a minden irányban nyitott lényükön át szétömlik belõlük.

A pozitív emberek nem vérrel, hanem pszichikai-szellemi elixírrel táplálkoznak. Energiák akkumulálódnak bennük. Fölöslegeik vannak, amelyekbõl adni tudnak. A pozitív emberek a föld erõforrásai. Bennük gyûlnek össze és általuk cirkulálnak azok az energiakészletek, amelyek megtartják a fényre éhezõket. Ezért van az, hogy negatív emberekkel való együttlét után támolygunk a fáradtságtól. Úgy érezzük, teljesen kimerültünk. Pozitív emberek társaságában pedig felfrissülünk, feltöltõdünk. Senki sem érintkezhet rossz következmények nélkül túlnyomórészt csak negatív emberekkel, mert amint több erõt ad le, mint amennyit felvesz, õ maga is "vámpírrá" s egyúttal lelki hemofiliássá válik.

A pozitív ember sokaknak tud erõt adni, anélkül hogy elgyengülne. Nagyok a bevételei, és egészséges a bensõ ökonómiája. Az emberekkel való érintkezés számára a természetes anyagcsere szükségletét szolgálja. Ha valaki például derûs, érzelmileg egyensúlyozott tud maradni nehéz helyzetekben, hittel és bátorsággal gyõzi a megpróbáltatásokat, már pozitívnak számít, mert magatartása erõt áraszt.

Egészséges bensõ ökonómiánk érdekében ezért nemcsak jogunk van hozzá, hanem szükségünk is, hogy energiakiadásainkat egyensúlyban tartsuk energiabevételeinkkel. Mert erõinkkel éppúgy nem könnyelmûsködhetünk, mint anyagi javainkkal. Igaz, hogy a forrás, amellyel kapcsolatot teremtettünk, kimeríthetetlen, s a bennünk lévõ szikra örök.

Segítsük ezért mindazokat, akiket segíteni tudunk tettekkel, értékes tanácsokkal, jó gondolatokkal és gyógyító erõkkel, de csak akkor, ha nem vámpírcsoportlelkeket éltetünk vele, s fõleg, míg fedezetünk van rá. Amint azonban rájövünk, hogy az individuális gyógyulás és konstruktív reakciók szándéka helyett valami beteg pszichikai nimfománia akaszkodott ránk, amely kéjesen felissza a ráfordított energiát, s mohón üres állatszemmel még többet követel belõle, azonnal szakítsuk meg a kontaktust, mert ami ilyenkor történik, az nem más, mint transzmutáció lefelé. Az arany ólommá változtatása. Az ilyen kapcsolatot kerüljük el. S keressük a konstruktív, megújító, inspiráló, erõinket feltöltõ szellemi forrásokat. Szívjunk be Fényt, hogy Fényt áraszthassunk.

23. A félelem legyõzése

Az élet legõsibb alapérzése a félelem. A múlandósággal együtt született. Hatalma két forrásból táplálkozik. Egyik forrása az, hogy nevét a rengeteg fedõnévtõl csaknem lehetetlen megtalálni. Noha a félelem lényegében halálfélelem, kétségtelen, hogy e mögött van még egy titkos név, egy másik, amely az univerzális tudattalanban rejtõzik. A félelem hatalmának másik forrása önmagát feltöltõ, megszázszorozó ereje. A félelem mágiája ugyanis magából a félelembõl táplálkozik. Amint feltámad bennünk, legelõször is kontroll-szerveinket bénítja meg, s átveszi az uralmat egész organizmusunk fölött. Lételeme a homály, ismeretlenség, köd, bizonytalanság, körvonaltalanság. Veszedelmes experimentumainak feltétele az egyéniségben eluralkodott tanácstalan káosz és tehetetlen kiszolgáltatottság.

A félelem a megnyilvánult létnek éppolyan misztikus eleme, mint a Lucifer-princípium. Rombol, kivezetõ út és kulcsok nélkül. Semmit meg nem old, és sehová nem vezet. Vak irritációként cirkulál benne az élet elpusztításának ösztöne; az a tartalom, hogy a létnek ez a formája végzetesen rossz. A félelem az univerzum anarchistája. Robbant, gyilkol, dúl, kiirt, mérgez, s ezzel szüntelenül nemz, mert a pusztítás a mélységi régiókban teremtõ aktus. Aki öl, az démonokat nemz. A félelem õrjöngõ rögeszméi testet öltenek a lélek alvilágában, és betegségfolyamatok formálódnak a testben.

Az élõlények egymásrautaltságuk kényszerében a félelem millió variációjában szenvednek. Minden vágyódásukban, reményükben, fényszomjukban ott lapul a harmadik hatalom, és behajtja rajtuk sötét adóját. A fény mindig árnyékot vet. S a jelenségek világában minden lehanyatlik és halállal végzõdik. Igen. Az úgynevezett tények. A test érzetei. Az idegek. Az egész sebezhetõ, remegõ, puha testállag a félelmet igazolja. De lássuk csak, voltak-e már olyan lények, akik a félelem fölé emelkedtek? Van-e egyáltalában kiút a félelembõl? Meg lehet-e fékezni? Le lehet-e gyõzni? A felelet erre: igen. Voltak már emberek, akik a félelmet is megváltották önmagukban.

A félelem antitoxinja az imagináció. A képzelet éber, kitartó, hatalmas frekvenciájú fényereje. Ha ennek kereszttüzébe fogjuk a félelem fixa ideáját, s nem engedjük elfutni, homályba menekülni, akkor úrrá leszünk fölötte. Mert elemezzük csak, milyen fegyverrel operál bennünk a félelem? A célközelvonzás mágiájával. Figyeljük meg, mit teszünk, ha félünk valamitõl. Gondolatban megszövegezzük vagy exponáljuk. A gondolatot színültig töltjük éles, intenzív iszonyattal. Azután vad meneküléssel ellökjük magunktól. Ezzel a szabályszerû asztrálmágikus rituáléval pedig kiadtuk a parancsot a feladat véghezvitelre. Pontosan az ellenkezõjét tesszük így annak, amit tennünk kellene. Mert éppen a félelem az amelyet nem szabad soha ámokfutóként elengednünk a homályban, mikor önmagunk ellen kést adtunk a kezébe. Baljós, zavaros, vészterhes gondolatokat soha ne lökjünk el magunktól megoldatlanul! Emlékezzünk a célközelvonzás mágiájánál alkalmazott figyelmeztetésre: kísérletünk nem sikerül akkor, ha tárgyunkkal - amelyet meghívtunk - hosszasan foglalkozunk, s fantáziánkban kiéljük teljesülését, mert akkor az energiát, amely a véghezvitelhez szükséges, ráköltjük magára az elképzelésre. Nos, a félelem esetében éppen valami ilyet kell tennünk. A dolgot, amelytõl félünk, gondolatban ad absurdum kell juttatnunk, minden fonalát végiganalizálva. Tételek, ellentételek, képzetek antitoxinjával, megismerésünk érveivel ki kell lúgoznunk ijesztõ tartalmát. Hogy kimerüljön. Hogy elveszítse erejét és akcióképességét. Ha így bátran szembenézünk a félelemmel, rájövünk, nincsen egyetlen olyan tézise sem, amelyre ne volnának minden árnyékot elsöprõ antitézisek. Betegségek, nyomorúság, balesetek: ha mindezek okát önmagunkban tudatosítjuk, és a sorsunk fölötti hatalom lehetõségét is önmagunkban ismerjük fel, akkor a vak, gonosz véletlentõl való félelmet elerõtlenítettük lényünkben.

Ha végigtekintünk félelmeink külön, siralmas történetén, két dolgot állapíthatunk meg. Egyik az, hogy rengeteget féltünk hiába, teljesen fölöslegesen. Annyi energiát fordítottunk félelemre, amellyel nyelveket tanulhattunk, karriert építhettünk vagy nagy mûveket alkothattunk volna. Másik az, hogy ha rémképeinknek csak egy tizedrésze megvalósul, hozzátartozóinkkal együtt már ezerszeres halált haltunk volna a legválogatottabb kínzások közepette. Mindkét tény azt bizonyítja, hogy erõink nagy részét egészen terméketlen, negatív és destruktív dolgokra pazaroljuk. Mert félelemmel sohasem javíthatunk sorsunkon, legfeljebb nagyon súlyos mértékben ronthatunk rajta. A félelemmel soha el nem háríthatjuk a rosszat, sõt felfokozzuk veszélyét. A félelem nem ment meg semmitõl, csak nagyobb bajba taszít. A félelem nem gyógyít, hanem megbetegít.

A félelem, az úgynevezett ijedtség reflexein túl, legnagyobbrészt készületlenségünk miatt vesz erõt rajtunk rajtaütésszerûen, azért, mert mint az élet legtöbb veszélyforrásával szemben, ezen a vonalon sem építettünk védelmi rendszert. A védelmi rendszer annyiból áll, hogy az elkerülhetetlen, létformánk törvényét az élet minden relációjában és pillanatában számításba vesszük. Pontos költségvetést készítünk, amelynek alapösszege a következõ tétel: az, hogy születtünk, magába rejti a biztos halált! Most azt kell eldöntenünk, mi az élet ? Miért van az élet ? Mi a halál? És miért van a halál?

Ha ezt a gondolatsort végignyomoztuk, élõvé tettük magunkban, nem sok félnivalónk marad, mert érdeklõdésünk és törekvéseink súlypontja áthelyezõdik az egyedül lényeges kérdésre: mi az élet célja? Mi az élet kozmikus célja és a kozmikus célon belül mi az egyéni célunk fejlõdésünk jelen etapjában. A félelemnek persze célunk kijelölése után is sok titkos, váratlan fegyvere marad. Félelmetes nyomorúság, bánat, borzalomkomplexumok párolognak körvonaltalanul tudatunk küszöbén túl. Mégis biztos, hogy a bajok nagy részét elkerülhetjük, ha azokat a dolgokat önként megtesszük, amelyeket a sors kemény csapásai volnának hivatva véghezvinni, megismerésünk gyarapodása és erkölcsi gyógyulásunk érdekében.

A félelem kioldásának, vagyis megváltásának másik forrása bennünk: szorongásaink, antipátiáink, idioszinkráziáink, neurózisaink koncentratív és meditatív elemzése. Ezek az iszonygátak általában védõ és figyelmeztetõ berendezések bennünk. Veszélypontokon jelzõ tilalomtáblák és útmutatók. Elriasztanak egy iránytól, ahol már többször rosszul jártunk.

24. Az élet célja

Sajátos célunk - az egyetemes célon belül - kétségtelenül egyéniségünk megfinomítása, kicsiszolása különféle lehetõségek, élmények kísértések, provokációk, tapasztalatok csiszolókorongján. Az, hogy ideáljainkat felszínre hozzuk, megvalósítsuk és kiéljük. Hogy hányféle átmeneti cél felállítására és túlhaladására van Szükségünk ehhez, az egyedül szellemünk rejtett törvényétõl függ. E vita a megvilágosodott individuumban dõl el.

Az ember agya alacsonyabb és magasabb világok között közvetítõ konvertálókészülék. Ez a hivatása. Ez teszi a lét fõszereplõjévé. Köréje csoportosulnak mindazok az adottságok, amelyek fejlesztését, átizzítását, mûködését elõsegítik. Betelt átmeneti célok és végigélt szerepek mind ennek az instrumentumnak szállítanak olyan felismeréseket, megtisztított fogalmakat, amelyek általa és benne felismert igazsággá és tetté válnak.

Az alkotó ideálok keresése abból a bizonyosságból fakad, hogy az ideálból célt, a célból meghódított valóságot hoz létre. Az ideálok becsvággyal való telítése felizzítja az akaratot, amely sorsot teremt, és sorsot old. Teremtõ ideálok nélkül a szellem elhomályosul, a lélek kialszik, és a test betegségekben hull széjjel. Teremtõ ideálok akkumulálják az élet és fejlõdés energiáját. Valamiért hevülni, törekedni kell mindenkinek. A cél: mágnes, amely légvonalban vonzza magához azt, aki összekapcsolódik vele. Átmeneti célokon túl újabb és újabb célok bukkannak fel, de mindegyik átvezet egy fontos szakaszon, amelyen e célok nélkül nem tudtunk volna keresztülhatolni.


Nincsenek megjegyzések: